|
Témaindító hozzászólás
|
2012.07.09. 03:44 - |
Az intézett alatt elterülő pince, ahol a kísértetek előszeretettel járnak, hiszen rengeteg bomló hulla birtokolhatja magának eme helyet. A pislákoló lámpáknak és a csöpögő csöveknek köszönhetően a hely még rémisztőbb, mint egyébként. Ja, kihagytam a vérfoltokat a padlón, de azok nem is érdekesek. |
[42-23] [22-3] [2-1]
 A nőstény már eléggé járatos volt az intézetben és sokan csodálták, hogy még mindig ép az elméje. Liena remélte is, hisz mindig elkerülte azt a helyet ahol Mental egyáltalán tartózkodhat és veszélyesebb környékekre sem merészkedett. Talpraesett volt, de nem annyira, hogy a saját életét kockára tegye ok nélkül. Így ezeken töprengve a pince ajjához ért, ahol sok rodhadt tetem szaga csapta meg az orrát, s különösebben nem ijedt meg. Árnyakat sosem látott még, amit annyi őrült macska említett. Mancsai kecsesen s csöndesen értek földet mindig, bár kissé nem figyelt maga elé s egy csonthalmazt lökött meg, mire megállt és hallgatózott. Mozgást észlelt is, de nem tudta, hogy mi az....~Remélem nem Mental vagy az eggyik csatlósa....~jegyezte meg magának, majd átlépte a csontvázat és a hang irányába indult. Végül egy nagyon fekete valamit pillantott meg a sarokban, s megállt tőle 2 méterrel. -Mi vagy te és ki?-kérdezte tömören, majd nyugodtan leült a fenekére s a fekete gombóc mocorgását figyelte. |
Az éjjel közepén egy fekete árny süvített végig a folyosón. A törött ablakokon beszivárgó holdfény megvilágította a folyosó vértől és kosztól telített földjét, amelyen az imént Phantasm végigfutott. Mögötte riasztó hangok hallatszódtak, amelyekről nem lehetett eldönteni, hogy valódiak vagy sem. A kandúr csak futott, végül a félig nyitott vasajtónak csapódik, ezután sietősen folytatja útját, s leugrik a csapóajtón. Lépcsőfokról lépcsőfokra zuhan, majd odalenn megáll, és eszméletét vesztve fekszik a férbe fagyott padlón, egy kezdeti ember maradványai mellett feküdve.
Alig egy óra elteltével a kandúr felébredt, de néhány másodpercig még maga elé meredt. A levegőt lassan vette, ha valaki látta is nyilván azt hiszi meghalt. Úgy érezte egész teste lezsibbadt, mozdulni sem bírt. Végül azonban felállt, és elindult előre. A hangokat idelenn már nem hallotta, ezért teljes nyugalommal lépkedett a bomló hullák között. Csak nézett maga elé, talán fel sem fogta hol van. Egy ponton megállt, és lenézett a földre, majd maga mögé tekintett, végül megszemlélte a mennyezetet. Ekkor beugrott neki, hogy bizony ő már járt itt, nem is olyan régen. Itt találkozott pár napja egy nősténnyel, talán Rosalie volt a neve. Persze, persze Rosalie. Hogy is felejthette el? Néhány napja már nem látta a nőstényt, de nem is bánta. Jobb ha nem találkoznak.
A hátsó lábán lévő sebnyomok és tépett bundája emlékeztette a múltkor történtekre, mikor először esett magának. Tehát a betegsége itt is folytatódik.
Mikor a mennyezetre tekintett leült, és némán nézte a szürke vakolatot, pókhálókat, és a falra tapadt vért. Itt biztonságban van, de vajon meddig? A sok hulla szelleme vajon kísérteni fogja, van hagyják békében pihenni?
Ezzel jelenleg nem tudott törődni, nagyjából fél órán át szemlélgette a termet, minden ok nélkül. Végül felállt, és elindult egy sötétebb helyet keresni. Miután átküzdötte magát egy pókhálón, bemászott egy repedésbe, majd tovább folytatta útját. Ilyen nagy volna ez a pince? Vajon mi rejtegetni való van itt?
A válasz nagyon egyszerű volt. A vizes, szűk üregből kiérve Phantasm rálépett valamire, valami keményre, talán egy csont lehetett. Mégtöbb hulla?
A kandúr egy pillanatra megdermedt, majd megkerülve a csontokat a sarokba ment, s ott betúrta magát egy kisebb kupac szélébe. Valamiért el akart bújni, de nem tudta miért, pusztán el akarta kerülni hogy bárki is ráakadjon. Ha elalszik talán ma este megmenekül magától, feltéve, hogy képes lesz elaludni. |
El, innen? Ahol nincsenek nagyon mások. Ennél jobb ajánlatot már nem is kaphatott volna, ha másért nem hát akkor Neurotic miatt érdemes volt a pincébe jönni. Egy halovány mosolyt húzott az arcára, majd amikor Neuro hozzásimult halk dorombolást hallatott. - Ne tétovázzunk, megetünk. - indult el a lépcső felé. Egy szempillantás alatt fent volt a lépcső tetején. -Levegő...- mondta, olyan érzése volt, mintha, most jött volna ki egy hüllőházból, tiszta párás, fülledt levegeő, és nem mellesleg még meleg is van. Nem is érti, hogy ezt azok a recés börű izék hogyan bírják.
//Folyt. köv: Tető// |
Bólintottam. Valójában tényleg mindenhol van egy-két életképtelen személy, teljes magányt ritkán talál magának a macska. Rose kicsit elgondolkodott, közben pedig hozzáért egy-egy hullához. Széles mosoly ült ki az arcomra miközben a nőstény a két test között "táncolt". - Az igaz, hogy szinte mindenhol van valaki, de van egy hely ami általában viszonylag tiszta. - kacsintottam, majd megkerültem Roset, közben pedig enyhén hozzádörgölőztem. Vagy inkább csak hozzásimultam, hozzáértem...majd megálltam mellette és ismét a szemeibe néztem. - Gyere. - néztem rá most inkább jófiús arccal, majd ügetve elindultam, fel a lépcsőn. Közben egyszer-kétszer hátranéztem, hogy jön-e, s miután kiértünk lassítottam a tempón. A lentihez képest idefenn most meglepően jó volt a levegő, bár nem mintha ez engem túlzottan érdekelt volna. A nőstényre néztem majd elindultam a tető felé.
/Folyt. köv. tető/ |
Tehát akkor nincs egyedül. Nem csak neki van egy kis problémája az elméjével. De mondjuk Rosalie gondja érthető. A valóság nem olyan, mint az álom. A valóság bántó, míg az álom szép és kellemes. Még ha ezt az álmot egy kísértet kastélynak kinéző elmegyógyintézetben kell megélnie, és igen. Semmiért a világon nem szállna ki az ő saját kialakította világából. Hiszen minek. - Én is magányra vágytam, de úgy tűnik a társaság engem jobban feldob, mint a magány. Főleg egy ilyen épületben. De bárhova mentem volna, ott még többen lettek volna, és azt hiszem szívesebben beszélgetek veled, mint bárki mással az épületben. - Nézett Neurotic szemébe. Most látszott rajta, hogy nem azt a begépzelt hercegnőt adja, hanem az első, valódi énjét. Aki mindig szerette a társaságot, és mindenkivel őszinte volt, és magánál sokkal többet jelentettek mások. De ez az idő elmúlt. Azóta nehezen bízik meg másokban, és mindig a saját maga épsége érdekli őt a legjobban. De kitudja. Hosszú időn keresztűl változhat a jelleme. De ezt én egyáltalán nem garantálom.
Amíg egy kicsit elgonolkozott farka véletlenül surolta az egyik holttestet, mire Rose inkább csak úgy arrébb sétált, de találkozott még egy halom hullával. -Ömm... Neurotic. Mi lenne, ha egy kicsit kiljebb mennénk? - rúgott arrébb egy kezet, majd pár lépést arrébb ment. -Nem nekem való ez a hely, tudom. De máshova inkább nem mennék. Nagy a tömeg. Gondolom. - |
Az eddigiek alapján rendes nősténynek tűnt, még ha egy kicsit beképzelt hercegnős benyomást is keltett. Következő kijelentésére Neurotic elmosolyodott, hiszen tudta hogy ez nem igaz. Az ő fejével, idegrendszerével ugyanis semmi sincs rendben. Még csak pár napja van az intézetben, és eddig szerencsére semmilyen görcs vagy mazochista gondolat nem jutott az eszébe, de tudta, előbb utóbb előtör belőle a másik énje. És a legrosszabb, hogy minden tettének tudatában van... - Fogjuk rá. - kacsintotta, ezzel tudatva vele hogy azért nem árt vigyázni ezzel a fekete rémséggel, igaz, leginkább csak éjjel...nem mintha dicsekedni akarna, mitöbb egyenesen utálta magát betegségei miatt, de itt nincs mit titkolni. Hiszen ő nappal a laza királyfi, éjjel pedig egy sötét idegbeteg. - Azt hiszem egyértelmű. Egy kis magányra vágytam, de egy ilyen társaságot nem lehet elutasítani. - mosolyodott el miközben Rose szemeit fürkészte, végül felállt és újra megszólalt. - Na és te, hercegnőm? Ez nem neked való hely. - mondta kedvesen miközben közelebb ült a nőstényhez. |
Mosolyogva nézett a kandúrra, rendben van, tehát nem kell őt idegesíteni... Bókolt a Rosalienak, ez pedig egy jó pont mindenkinek Rosetól.
- Eltaláltad, Neurotic. - A kandúr jól látta, ez a hely nem éppen Rosalienak való, de nem hisztizik miatta, legalább is mások előtt nem nagyon. Máson viszont lehet, hogy igen. De egyenlőre egy panasza sem lehet, mert Neurotic kedvesen szólt hozzá.
- Ha szabad megjegyeznem te is teljesen épnek tűnsz. Tehát ugyanúgy nincsen sok keresnivalód itt, mint nekem. - Füllentett egy kicsit. Ugyan is az, hogy álomvilágban él az csak rá tartozik másra nagyon nem. Ahogyan itt minden élőlénynek, ha van baja az rá tartozik... Meg talán egy kicsit Rosera, ha kiváncsi kedvében van. -És mijáratban ezen a... elbűvölő helyen. - Görbült szája széle egy mosolyra.
|
Sehol semmi, ahogy arra számítani lehetett. Sóhajtott egyet, majd indult is volna még mélyebbre a sötétben, ha meg nem zavarja őt valami, pontosabban valaki. Ugyanis a hirtelen jött semmiből eléugrott egy szürke macska, mire Neurotic nézett egy nagyot. Szóval ő adta ki azokat a hangokat, nem képzelődött...tehát ő most mégis önmaga, Neurotic, nem a démonja. Elméletének igazára pedig rásegített az is, hogy sikerült felhúznia magára egy sármos mosolyt. - Az enyém Neurotic, szépség. - járta körbe a nőstényt majd féloldalt leült mellette. - Hmm...látszik rajtad hogy nem egy bolondokházába teremtettek. - jegyezte meg kissé meglepetten, ugyanis a nőstény szépen ápolt bundája és csillogó szemei nem éppen egy elmebeteg macskára vallottak. Persze a legtöbb állatot találomra választják ki, valószínűleg ő is az egyik szerencsétlen közé tartozott. - Nincs ínyedre a hely, mi? - vigyorogta miközben a bomló hullákra biccentett a fejével. |
Mancsait gyorsabban szedte, mint ahogyan az általában lenni szokott, ugyan is kivételesen úgy érezte, hogy van mitől tartania. Aztán lehet, hogy neki is üldözési mániája lett, ahogyan a legtöbb macskának itt. De ki tudja. A pince felé vette az irányt, most valamiért a sötét helyeket kereste, nem mellesleg. Még úgy sem járt nagyon erre. Elindult már párszor lefelé, de aztán visszafordult, ugyan is az a bűz ami az egész kócerájban jellegzetes itt még jobban. Az ő orra meg annyira nem bírja ezt a különös szagot.
Ahogyan közelebb ért a csapóajtóhoz úgy lett sötétebb, de a macskák még így is jól látnak. Az orruk pedig egyenesen csalhatatlan. Hirtelen egy árny suhant el Rosalie előtt, és ha látta az alakját, ha nem a szag alapján egyértelműen lehet következtetni. Bizony ám ez egy macska! Vagy társaság, vagy éppen az ellenkezője, de nem baj mert Rose számára mind a kettő szórakozás. Gyorsabb tempóra váltott, majd pár pillanat alatt a másik macska előtt termedt. Elég közel sétált a másikhoz, majd megszólalt.
- Helló! - köszönt, majd várt pár másodpercet és folytatta. -Az én nevem Rosalie aka Rose. - mutatkozott be. |
A semmiből egy sötét árny tűnt fel a folyosó végén. Neurotic megint unalmas kedvében volt, és mivel még soha nem járt a pincében úgy döntött körbeszaglássza a helyet. Hallott ezt-azt, hogy szellemek járják, ami nem is olyan meglepő ha tényleg tele van hullákkal...tehát elindult előre, majd beügetett az egyik rozoga faajtón, megállt és körülnézett. Nem volt nagy szoba, és a nyitott csapóajtót sem volt nehéz észrevenni, tehát azonnal kapta magát és megindult lefelé a lépcsőfokokon. Odalentről már hallotta a csöpögő csöveket, meg valami különös suhogó hangot is, de nem foglalkozott velük, rendületlenül haladt előre. Különösen hogy maga mögött érdekes hangokat vélt hallani, persze nem volt ott semmi, pusztán megint elkapta őt az üldözési mániája, meg egy-két lábrángás is. Mikor leért megállt és körülnézett. A különös szag itt is megvolt, mint ahogy az épületben mindenhol, ám itt valamivel erősebben érezte. Mikor a lába alá nézett megpillantott néhány vérfoltot is, amelyek persze már rászáradtak a padlóra. Szó ami szó, nem egy barátságos hely, de sötét, és ez a lényeg. Tett előre néhány lépést, közben hol a mennyezetet, hol a távoli sötétséget nézte. A hangok erősödtek a háta mögött, így gyorsított a tempón, s egyenesen beügetett a terem sötétebb felébe. Ott pedig majdnem orra bukott egy kézben...maga mellé nézett, s ekkor rájött hogy egy kisebb kupac hulla mellett álldogál. Képét eltorzította egy pillanatra, majd az egyre erősődő hangok hatására maga mögé nézett... |
Kezdte már unni, hogy csöndben kell maradnia. Hisz tök egyértelmű, hogy ő Monty! Neki ezt mondták, máig abban a tudatban él, hogy így hívják. Várjunk csak! Van ennél égetőbb problémám is! Hisz vérben ülök! Fintorodott el, ahogy áthatolt rajta a felismerés. Fordult volna, mikor Anne váratlanul megszólalt. Ez ismét elfeledtette vele, hogy egy kutya vére fedi be bundáját.
-Igen, Monty vagyok! - Hangja dühvel volt telve, már elege volt ebből a "játékból". Ami viszont ezután következett arra nem számított. Az évek során sose látta még Annet ilyennek. Biztos, hogy ő az? Megváltozott... Nagyokat pislogott, egyik nemlétező szemöldökét felhúzva hallgatta végig a nőstényt. Többször szólásra nyitotta száját, de nem jutott idő arra se, hogy egy rövid mondat elhagyja a száját, csak dadogott. Az viszont, hogy Annenek volt egy Monty nevű pajtása, reménysugárként hatolt át a kandúr agyán. Talán tényleg ő az! Miközben a cirmos ordítozott vele, megjelent képén egy széles mosoly. Mióta várt már a találkozásra, mindig is tudta, hogy itt van az intézetben, Sheena is megmondta. De valahogy nem így képzelte el ezt a napot... Anne befejezte mondandóját, és futásnak eredt. Monty nem törődött semmivel, nem hagyhatja itt, ebben a pincében, egyedül! Rögvest utána is indult. Ha már megtalálta nem fogja elveszíteni!
 |
- Monty?! - suttogta, és egy csapásra eltűnt belőle minden nyugodtság. - Monty?!
Úgy hőkölt hátra, mint akit pofon csaptak. Ismét hátrálni kezdett, majd a fal tövében leroskadt. Pupillája kitágult, mint egy fuldokló, úgy kapkodta a levegőt. Közben maga elé meredt, de igazából semmit sem látott, csak szemei előtt egy réges-régi emléket... "Futás,, futás!" Ordítások... Sikoltozás... A vihar tombol, villámok cikáznak... Mindenki menekül, de nem lehet tudni, ki tartozik a csapathoz, és ki az ellenség... Hatalmas mennydörgés... Hisztérikus sírás... Sötét árnyak, melyek elsuhannak a fák között, és ő csak fut... fut a sárban... egyre messzebb a többiektől...
Hirtelen kipattantak a szemei, és úgy szívta be magába a levegőt egyetlen lélegzetvétellel, mintha most bukkant volna fel a víz alól. Felállt, majd odatántorgott Montyhoz. Szemei hatalmasak voltak, vennük döbbenet és egy cseppnyi félelem tükröződött.
- Te vagy Monty? - suttogta ismét, majd behunyta a szemét. Így állt pár másodpercig, mozdulatlanul, majd felpattantak a szemei, szép arca pedig eltorzult a rettegéstől. Az agya elborult, és érezte ahogy ismét remegni kezd - a dühtől.
- Te nem lehetsz Monty! - visította hirtelen hangerővel. Odébb lépett a kandúrtól, majd folytatta. - Monty eltűnt! Nem tudok róla semmit se! Elüldözték, sőt talán le is mészárolták! Biztos nem te vagy az! Ohó, tudom ám én, biztos Mental egyik csatlósa vagy! Na de engem nem versz be... NEM - TE - VAGY - MONTY! - az utolsó szavakat már félig zokogva üvöltötte, majd sarkon fordult, és rohanni kezdett, fel a lépcsőn. Átkozta magát, amiért titokban abban reménykedett, ez a kandúr tényleg Monty. Ám az üldözési mániája győzedelmeskedett... Nem is látta, hogy merre megy, csak egy gondolat cikázott a fejében: ~ Üldöznek... El fognak kapni! ~
// folyt. köv. büntiszoba - tegyük fel, hogy Monty követi O.o // |
Hát igaz, a nőstény tényleg nem tudja ki is ő. Egyáltalán nem is emlékszik rá? Ennyit változott. Egy futó pillantással végignézett magát. Ugyan az a szín, ugyanazok a foltok. Csak éppen a bundája van vértől összeragadva, és hátsóján egy pontban nem nő szőr. De ez mind mellékes. Teljesen biztos abban, hogy ez a cirmos nem lehet más mint Anne. Az is igaz, hogy már sok cirmos macskát összetévesztett, régi barátjával. Bennük is teljesen biztos volt, de hamar rá kellett jönnie, hogy a nevük se egyezik, se a viselkedésük. Halványan ugyan, de megjelent Montyban a kétely. És ha ez a nőstény mégse Anne? Na de akkor honnan tudná a nevét, és miért szólította meg így? Akkor miért állítja ennyire biztosan, hogy nem ismeri? Teljesen összezavarodott.
-Tényleg nem tudod, hogy ki vagyok? Én vagyok az Monty! A te neved pedig Anne! - Mondta inkább parancsolóan, mintsem kérdő hangnemben.
|
Lassan visszanyerte önüralmát, s felállt. Szégyellte az előbbi hisztériás rohamát, de hát az ötlet, ami felötlött benne olyan, de olyan nevetséges volt... Szépen lassan, óvatosan lépkedni kezdett a kandúr felé, és közben képességei szerint nyugtatóan próbált beszélni.
- Figyelj... Most komolyan válaszolj, rendben? - nagyot sóhajtott, majd feltette a kérdést. - Ki vagy te?
Lassan leült a kandúr elé, és belenézett a kiscica-szemekbe. Nyugodtan, sőt, barátságosan tekintett a kandúrra, pedig ezt eddig az intézetben soha senki nem érdemelte ki nála. Most már az sem zavarta, hogy vértócsában ülnek, az sem, hogy a beszűrődő fény megvilágította a jelenetet, egyáltalában semmi sem zavarta már. Csak várta a választ, amit valahol nagyon-nagyon mélyen a lelkében úgy érzett, ő is tud. |
Összeráncolta homlokát, nagyokat pislogott. Nem akart addig tiltakozni, míg Anne meg nem vizsgálja. Biztosan csak a hülyét járatja vele. Mindenesetre ő nem fog bedőlni neki! Nyugodtan tűrte, hogy a cirmos megvizsgálja, miközben arra próbált rájönni merre is volt nemrég az a villanykapcsoló? De talán jobb is, hogy nem látnak semmit. Hisz most is vérben ül, - ami mellesleg cseppet sem zavarja - és érezni a kutya rothadó testét, ami pár méterrel van csak tőlük, az egyik sarokban. A jelenbe Anne vészjósló kacagása hozta vissza. Hirtelen felugrott, majd hátrált pár lépést. Mintha megszállta volna valami rég nem látott barátját. Mindenesetre nem tetszett neki ez a zaj.
-Anne hagyd abba, kezdesz megijeszteni! - Hátán a szőr égnek állt. A kísérletek óta sokkal érzékenyebben áll hozzá a zajokhoz. Mentalnak már sikerült rájönnie, hogy tudja élesebbé tenni a hallást, arra viszont még nem, hogy hozza vissza, ha a macska süket. Ezért volt jó kísérleti alany Monty, ha már rajta sikerült élesebbé tenni a hallást, talán vele rájöhetnek többre is...
-Ne játssz már, ez most komoly! - Dobbantott egyet mancsával, a vértócsába, amitől mindkettőjükre szálltak cseppek.
-Mindenkim meghalt, Sheena pedig mindig eltűnik... Már csak te maradtál. - Nagyokat pislogott, ahogy kiscica szemeket meresztett Annere. Ez az a képessége amit megtartott kölyökkorából. Már sokszor mentette meg ha valaki elakarta gyepálni, az viszont kérdés, hogy felnőttkorára sikerülni fog-e.
|
- Mi? Ja, ööö kösz, de még mindig nem tudom, honnan ismersz - mondta kissé félénken. - Ööö de olyan ismerős vagy... - mondta, majd előrehajolt, és egy centire a kandúr pofájától vizsgálni kezdte az arcát. Nem törődött vele, hogy a kívülről beszűrődő fény megvilágítja. Mikor felfedezte az M betűt, összrezzent. Egy pillanatra nevetséges, gyerekes gondolat ötlött fel benne. Aztán leült, és hátravetett fejjel kacagni kezdett.
- Most már tudom, honnan vagy olyan ismerős! - mondta, majd folytatta a hisztérikus, kissé rémisztő nevetést. - Volt... egy ugyanilyen barátom, mint te... de ő sokkal fiatalabb nálad... illetve... lehet hogy megnőtt... - hirtelen abbahagyta a kacagást, mivel előtörtek belőle a fájdalmas emlékek, amiket annyi időn át elnyomott. Zavartan hallgatott, csak egy távoli csap (vagy valami más) csöpögése törte meg a csendet. Közben magában rövid tanácskozást folytatott Montyval. |
Nem figyelt arra, hogy Anne nem ismeri. Ő teljesen biztos benne, hogy ez a régi barátja! És a cirmos is ismeri, hisz a nevén szólítja. Pont ez a baj a világgal, hogy a hülyék sose kételkednek.
-Hát nem sokat változtál. - Termedt hirtelen a nőstény mellett Monty, mikor az feltette a kérdést.
-Én mindig is tudtam, hogy majd itt megtalállak. Te is tudtad, hogy itt vagyok az intézetben? Úgy örülök, hogy nem vagy kint a csatatéren, és nem haltál meg! - Nem törődve a vértócsával, belesétált abba, és leült Anne-el szemben, miközben a nőstényt szuggerálta. Az ajtóból beszűrődő fény pont megvilágította a cirmost, és így jobban láthatta. A homlokán ott a jellegzetes "M" betű, ami Montyn is van. Már teljesen biztos benne, hogy nem tévedhet.
|
Hirtelen egy hang a nevén szólította, majd megjelent a hang gazdája is, egy bengáli kandúr.
- Ismerjük mi egymást? - kérdezte Anne olyan hangon, mintha a kandúron valami halálos betegség tünetei mutatkoztak volna. Aztán belenézett a világító szempárba, és az emlékei között valami megmozdult. Fák között beszűrődő fény... kúszás az avarban... kisegerek kergetése... összebújás a barlangban... Mélázásából a bengáli hangja zökkentette ki.
- Igen, lehet hogy vér - válaszolta Anne, de látszott rajta, hogy a legkevésbé sem izgatja a vértócsa. - Megtudhatnám, hogy...
Ekkor azonban a kandúr megfordult, és valakit szólongatni kezdett. Anne kihasználta az alkalmat, és lopva megnézte magát egy másik tócsa tükörképében.
- Hogy festek, Monty? - szűrte a fogai között, és képzeletbeli barátja már meg is adta a választ. Anne elégedetten mosolygott, majd ismét felöltötte a "teszek a világra" arckifejezését. |
Háta mögött egy ismerős hangot hallott meg, aki a nevén szólította. Ezt a hangot ezer közül is felismerné. Képén széles mosollyal fordult a gyönyörű nőstényhez. Monty tekintetében téboly csillogott, mosolya se volt már a régi, ahogy elméje se.
-Szia Anne! - A cirmost nem látta tisztán, csak annak csillogó szemeit. De ez nem tartotta vissza attól, hogy ne ugrálja körbe barátját. Ez nála amolyan üdvözlő szertartás volt. Mikor a nőstény macska mellé ért mellső mancsai alatt ragadós, hideg folyadékot érzett. Hirtelen megtorpant, beleszimatolt a levegőbe, majd óvatosan lehajolt, hogy megkóstolja azt. Más módszer úgysincs arra, hogy kiderítse mi is ez.
-Ez vér! - Állapította meg. A mozgást ugyan nem látta, Anne ijedezésére felfigyelt. A továbbira viszont nem válaszolt, hagyta elmenni a fülei mellett. Vér, mozgás és...
-Sheena! - Suttogta, majd megfontolt léptekkel közeledett arra, amerre társa a mozgást látta. Nem zavarta, hogy vértócsában kell sétálnia, hisz talán kedvese életéről van szó! Szíve egyre hevesebben lüktetett, ahogy haladt előre. Összeszorította szemeit, érezte ahogy mancsait elárasztja a vér. Míg végül valami meleg, szőrös dologra tette a mancsát.
-Ne! - Kiáltotta el magát. Hátra hőkölt a legrosszabbtól tartva. De biztosra kell mennie! Mély levegőt vett, majd mancsaival végigtapogatta a valamit. Ez jóval nagyobb volt mint párja. Egy kutya lehetett, amit nemrég dobtak le ide. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megfordult, az irányt vissza, Anne felé vette.
-Újabb halott. Miért nem ébredtem fel mikor lehozták? Nem baj, még jó, hogy nem vettek észre minket mikor aludtunk. - Amint kiért a tócsából megrázta mancsait, pontosan Anne mellett, amiből talán a nőstény is kapott.
|
Élénken tipegett le a lépcsőn, és szemeivel a pincét pásztázta. Első látásra nem látott semmi különöset, hiszen a folyosón pislákoló fény nem volt elég erős ahhoz, hogy megvilágítsa a nyomasztó helyiséget. Mikor lelépett a földre, valami ragacsos tócsába merült a mancsa. Anne nem tudta eldönteni, hogy ez vér, hányás, vagy valami egyéb belső szervből származó trutyi, mindenesetre megpróbálta átugrani a tócsát, de a sötétben ez elég nehéznek bizonyult. Miután sikeresen beleugrott a tócsa közepébe, elsétált a pincefalig. Ekkor azonban mozgást észlelt a szeme sarkából. Megpróbált nem figyelni a hátát csiklandozó pókhálókra (és pókokra), s belehunyorgott a vaksötétbe.
- Mit gondolsz Monty, van ott valaki? - suttogta bele a sötétbe, majd oldalalazni kezdett a fal felé. - Igazad van, valaki mozog ott. Jaj istenem, biztos ide jön. Remélem nem Mental az, ma már kísérletezett rajtam... Most az a másik van soron, nem Monty? Bár ez Mentalnak mindegy, olyan egy szadista, gonosz, lelketlen, ba... Jaj, igazad van, ott tartottam, hogy van ott valaki... Szerinted odamenjek? Igen, szerintem is jobb, ha ittma... Jézusom, ez mi?! - Anne addig beszélt magában, míg neki nem ütközött a falnak, amiről valami érdekes szagú "izé" csöpögött. A nőtény undorodva megrázta magát, majd fennhangon sóhajtozni kezdett, és leült, hogy letisztogassa magát. |
[42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A nőstény már eléggé járatos volt az intézetben és sokan csodálták, hogy még mindig ép az elméje. Liena remélte is, hisz mindig elkerülte azt a helyet ahol Mental egyáltalán tartózkodhat és veszélyesebb környékekre sem merészkedett. Talpraesett volt, de nem annyira, hogy a saját életét kockára tegye ok nélkül. Így ezeken töprengve a pince ajjához ért, ahol sok rodhadt tetem szaga csapta meg az orrát, s különösebben nem ijedt meg. Árnyakat sosem látott még, amit annyi őrült macska említett. Mancsai kecsesen s csöndesen értek földet mindig, bár kissé nem figyelt maga elé s egy csonthalmazt lökött meg, mire megállt és hallgatózott. Mozgást észlelt is, de nem tudta, hogy mi az....~Remélem nem Mental vagy az eggyik csatlósa....~jegyezte meg magának, majd átlépte a csontvázat és a hang irányába indult. Végül egy nagyon fekete valamit pillantott meg a sarokban, s megállt tőle 2 méterrel. -Mi vagy te és ki?-kérdezte tömören, majd nyugodtan leült a fenekére s a fekete gombóc mocorgását figyelte.
