|
Témaindító hozzászólás
|
2012.07.13. 22:40 - |
Egy emberi körmök által szétkapart gumifalú, penésztől bűzlő apró helyiség, ahova akkor zárnak valakit, ha nem viselkedett az illető jól. Bárki álma is az lenne, hogy ide akar kerülni? Ugye nem, igaz? Úgyhogy mindenki érdekében jobb, ha elkerülöd a helyet. Az ajtó csak kivülről nyílik és könnyen bezárul. :) |
[41-22] [21-2] [1-1]
Hirtelen eltűnt mellőle Monty teste, s ezzel egy időben a kandúr hangjait hallotta valahonnan nagyon messziről. Vagy csak számára tűnik messzinek? Minden olyan zavaros... Nagy nehezen kinyitotta a szemeit. Monty mondott neki valamit, de nem jutott el a tudatáig. Anne imbolyogva felállt, de szinte rögtön vissza is ült a földre. Hogy kiűzze agyából a tompa ködöt, mely elálmosította, erőteljesen megrázta a fejét, de ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy elszédült és szúró fájdalom hasított a halántékába... Valahonnan ismét hallotta Montyt. Szemeivel megkereste a kandúrt, majd tekintetével követte a mancsát, és rábámult az ajtóra. Némi késéssel fogta fel, mit akar Monty: a kutya eltűnt!
Most már teljesen felébredt.
- Nem, semmit sem aludtam. Féltem, hogy megtámad az a valami - mondta oda se figyelve. Az agyában egymást kergették a gondolatok. Hova lett a kutya?
- Monty - szólalt meg elgondolkozva. - Szerinted hova lett a kutya? Mi van... Ha itt van valahol? - Nagy szemeit, melyek eddig az ajtóra tapadtak, hirtelen Montyra szegezte. - Mi van... Ha itt leskelődik valahol? |
// Kihagyom Armanit amíg nincs megcsinálva. //
Mikor a barátaiból átalakult zombik nekiugrottak volna, akkor rángatta fel Anne rémes álmából. Monty hirtelen kiszaladt a nőstény mancsai alól, egyenesen a szoba másik sarkáig, és addig futott míg nem, beverte a fejét a csíkosra festett falba. Meginogott ugyan, de nem vesztette el teljesen az egyensúlyát. Egyik mancsával feje búbjához kapott, ahol beütötte. Sajgott, de nem hagyott maga után helyet az ütközés. Kb egy percig állt így némán, majd mikor a fájdalom elmúlt lassan Anne felé fordult.
-Anne nagyon rosszat álmodtam... - Panaszolta remegő hanggal, majd hirtelen eszébe jutott a szörny, ami figyeli őket. Tekintetét az ajtóra kapta, de nem volt nyoma a rosszat sugalló vörös szempárnak. Monty egy pillanatra megnyugodott, majd kétségek támadtak fel benne. És ha már itt van bent...? Egy fejrázással elkergette a negatív gondolatokat.
-Nézd! - Mutatott mellső lábával az ajtó felé, majd lassan elindult a cirmos macskához.
-Te semmit se aludtál? - Kémlelte végig aggódóan a nőstény álmos képét.
 |
// Egyelőre ne törődjetek a reaggal //
 Teljes nyugodtsággal lépkedett a büntiszoba felőli folyosón, sóvárogva nézte a falakat. Hosszúkás körmei koppantak a padló vékony csempéjén, még emlékezett rá mikor erre sétált Monty-val. Néha néha megnyalta a száját, bár a vér még így sem akart eltűnni a képéről, éppen nemrég lakott jól egy elmebajos nyúllal, aki szökni akart. Úgy járt kelt az intézetben, mint ha az még most sem lenne leégve, menése büszke volt és kihúzta magát. Hirtelen fülét a büntiszoba felé mozdította, ahonnan hangok szűrődését vette ki. Elősször nem hitt a fülének, de kíváncsisága ismét győzedelmeskedett és elindult a szoba irányába. Szájából véres nyál csöpögött, míg mellső mancsai véresek voltak. Szája tátva volt és lihegett, röviden eléggé félelmet keltő hangokat keltett és külseje sem volt az a túl bíztató. Meg állt a szoba előtt, majd orrát ledugva szagmintákat vett, ami két macskától jött. A vért most már lenyalta a pofájáról, sikeresen, majd felágaskodott két hátsó lábára, az eggyik melssőjével pedig a kilincsre. Így súllyával sikeresen lehúzva és kinyitva az ajtót, majd leugrott és oldalával bejjebb tolta azt, pontosabban a bentieknek kinyitva. Éppen hogy csak nyitotta ki, fejével és mellső végtagjaival úgy állt meg az ajtóban, hogy ne tudjanak menekülni. Méretéhez foghatóan átugrani sem nagyon tudják, majd tekintete két fekvő macskára vándorolt. -Nézzenek oda, egy gerlice pár!-vetette oda ridegen a két macskának, majd útjukat állva az ajtóból nézte őket tovább és figyelte a reagciójukat. |
Sokáig nem történt semmi. Anne, mivel eddig egy szemhunyásnyit sem aludt, szinén kezdett elálmosodni. Laposakat pislogott, s - bár egyszer-kétszer megpróbálta elfojtani - hatalmasakat ásított, kivillantva fogait és megropogtatva állkapcsát. A bengáli kandúr mellette már édesdeden horkolt, de ettől eltekintve tökéletes csend volt. A padló nem volt túl kényelmes, ám a nőstény nem bánta, hisz épp az volt a terve, hogy amíg a szörny itt van, addig ő bizony el nem alszik. Ebben az elhatározásában Monty horkolásán kívúl segítette az a tény, hogy a büntiszobában dermesztően hideg volt. Anne odabújt Montyhoz, egész kicsire összehúzta magát, és szomorú szemeivel merengve nézte a repedezett ablaküvegen keresztül a nap első sugarait. Hajnalodott, és ő, Anne semmit sem aludt egész éjjel... Már azon volt hogy szunyókál egy fél órát, biztos nem lesz belőle nagy baj, mikor a kandúr kiabálni kezdett álmában. A nőstény felpattant, s rémülten meredt rá Montyra.
- Monty! - kiáltotta a kandúr fülébe olyan hangosan, ahogy csak bírta, majd két mellső mancsával rálépett a kandúr gerincére, és ide-oda rázni kezdte.
- Éb - redj - fel! - kiabálta, s minden egyes szótagnak egy-egy lökéssel adott hangsúlyt. Azonban érezte, ahogy erőt vesz rajta az ólmos fáradtság, és lehanyatlott a kandúr mellett a padlóra.
- Nem aludhatok el... Nem szabad... - motyogta félálomban, ám a lelke mélyén még várta is a mély álmot, melybe most öntudatlanul belesüllyedhet... |
Ó, ébren volt ő, hallotta Anne könyörgését, de hagyta ezeket elmenni a füle mellett, és tovább tetette a mélyalvó macskát. Talán ha sikerül elhitetnie a nősténnyel, hogy nem törődik a rájuk váró szörnyeteggel, aki a nyálát csorgatva néz be az ablakon, és keresi az alkalmat, hogy lecsapjon rájuk.... brrr... még a gondolat is rossz! Szóval akkor talán sikerül megnyugtatnia Annet....
~ Monty ébredj! Rájöttem, hogy juthatunk ki! - A kandúr hirtelen felkapta a fejét és körbekémlelt a helyiségben. -Ez nem lehet igaz! - Morogta mérgesen, majd csalódottan sóhajtott egyet. -Hé nyugi! Kijutunk! - Mosolygott rá kedvesen Anne. Nem látszott rajta se rémület, se pánik, teljesen nyugodt volt, és vidám. A bengáli csak kíváncsian pislogott, és figyelte a cirmost. Az felkuncogott, és kivetődött az ablakon, a rácsok között. -Szép! - Kiáltotta el magát Monty. Izgatottan utána vetette volna magát, de amikor közeledett az ablak felé, a rácsok mintha egyre szélesedtek volna. -Várj Monty, megyek és kiszabadítalak! - Hallotta Anne hangját, ami teljes megnyugvást hozott. Amint kimondta a mondatot az ajtó nyikorogva nyílt ki a bengáli mögött. A kandúr ijedten fordult meg saját tengelye körül, és várta a rá váró végzetet. Azonban az ajtóban nem az a szörny várta, ami nemrég ott állt. Ryan volt az, a bátyja. -Gyere gyorsan, megszökünk innen! - Monty nem szólt semmit, csak futott, végig a hosszú folyosókon. Az intézet lelakatolt ajtaja most tárva nyitva állt előtte. A kandúr önfeledten futott ki rajta, ahol kedvesen mosolygó barátja várta, és gyönyörű párja. Még visszapillantott a sok rettegést okozó intézetre, majd boldogan sétált tovább, azokkal, akik a legtöbbet jelentettek neki. - Elmúlt a háború, már minden békés. - Mosolygott rá nyugtatóan Sheena. Ám ekkor a nőstény képe hirtelen eltorzult. Szemei vörösen csillogtak, szemfogai megnőttek, fülei hosszúvá és hegyessé váltak. Monty ijedten Annere nézett, aki ugyan így vigyorgott rá, éles, hatalmas fogakkal. Ryan se jelentett neki segítséget, a kandúr egyik szeme kilógott szemürégből, véres pofával nézett rá. -Térj észhez! Ébredj fel! Moooonty.... - ~
-Nem! Hagyjatok békén! -
|
A nőstény a maga részéről cseppet sem volt benne biztos, hogy itt biztonságban vannak. Elvégre egy méterre tőlük valami borzalmas dolog tanyázott, és ez Anne-nek épp elég volt ahhoz, hogy ne érezze biztonságban magát. Ettől eltekintve azonban Monty szavai nyugtatóan hatottak Anne tépett idegrendszerére.
- Hogy érted azt, hogy biztonságban?... - suttogott vissza, ám a akndúr ezt valószínűleg nem hallotta,vagy eleresztette a füle mellett, mivel láthatóan aludni készült. Ez a tény megrémisztette Anne-t. Ha Monty elalszik, ki fogja őt megvédeni? Lehet hogy az a szörny odakint, csak arra vár, hogy valamelyikük kidőljön, és akkor beront?
- Monty, kérlek szépen, ne aludj el! - suttogta ijedten, de a kandúr már aludt. Anne, hogy erről teljes bizonyosságot nyerjen, párszor meglökte a kandúr vállát, de Monty nem reagált. A nőstényen kezdett eluralkodni a pánik, de hamar leküzdötte ezt az érzést. Óvatosan ő is a mancsaira hajtotta a fejét, de szemeit nem hunyta le, nehogy véletlenül ő is elaludjon. Rettegett attól, hogy álmában rájuk támad az a valami... Szemeivel a szobát pásztázta, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se pillantson rá az ajtóra, s azzal együtt a kint lakozó szörnyetegre. |
Csak a sarokból figyelte harcát az elájulás ellen, és csak annyit segített, hogy kedves szavakkal próbálta ébren tartani. Esze ágában se volt kimerészkedni a tökéletes biztonságból, és az az izé szeme elé kerülni. A saját élete még mindig fontosabb volt, és talán ez örökre így is marad. Mikor Anne sikeresen odaért mellé, fejét az övének nyomta, gratuláció helyett.
-Hát kimenni innen úgy se tudsz. - Motyogta bajsza alatt, majd körülnézett.
-Szerintem itt már biztonságban vagyunk. - Suttogta pár fokkal hangosabban és érthetőbben. Ő már teljesen meg volt győződve erről, így többet nem is szólt, csak lefeküdt, a cirmos lábának dőlt, majd fejét lassan a mancsaira csúsztatta. Még óvakodóan körülpillantott, majd végül lehunyta szemét. Füleit viszont minden kis neszre mozdította, mint egy radar. Pár perc után már színlelte, hogy alszik, pedig sok idő kellett míg végleg megnyugodott, és belépett az álomvilágba.. // majd írok egy jó kis történetet a kövi reagba, hogy mit álmodik... csak most nem jön az ihlet xD //
|
Anne-nek nagy nehezen sikerült levennie tekintetét a szörnyeteg vörös szemeiről, melyek ugyanolyan fenyegetően fénylettek, mint azelőtt. Minden erejével azon volt, hogy nyitva tartsa a szemeit, azonban szemhéjai egyre lejjebb és lejjebb csúsztak. Megrázta a fejét, ám már nem volt segítség... Érezte, ahogyan az utolsó gondolatai is kiröppentek a fejéből, hogy aztán a nőstény az öntudatlanság sötét mélyébe süllyedjen... Nem szabad elájulnia... Nem szabad... Hallotta, ahogyan árnyak suhannak el mellette, de egyszerre azt sem tudta, hol van... Egy utolsó, meddő kísérletet tett arra, hogy felálljon, de még a szemhéját se bírta felemelni...
A jelenbe Monty hangja rángatta vissza, s Anne hatalmas erőfeszítés árán kinyitotta szemeit, sőt felemelte a fejét. Valamit akart mondani Montynak, de aztán meggondolta magát, s lassan, nehézkesen kúszni kezdett Monty felé. A szoba közepén azonban meg kellett állnia pihenni, mert úgy érezte, menten szétrobban a feje. Összeszorította a szemét, majd továbbindult, egészen addig, amíg a kandúr mellé nem ért. Mikor ismét érezte Monty megnyugtató közelségét, úgy-ahigy jobban érezte magát.
- Monty, most mit csinálunk? Én nem akarok kimenni, amíg itt van ez az izé... - hangja elhalt, amint ismét rápillantott az ajtó túloldalán lévő szempárra. |
Szemeit lassan lehunyta, az fáradtság tünetei kezdtek rajta jelentkezni. Várjunk csak! Hisz az előbb aludt! Nem lehet máris fáradt... Szemei hirtelen kipattantak, és meglátta az émelygő macskát.
-Anne! Gyere ide, nem szabad elaludnod! - Suttogta rémülten. Talán ez a lény csinálja ezt velük? Azt akarja, hogy elaludjanak? Vajon miért, mi értelme van ennek? Egyre csak kérdések gyülemlettek fel benne, amikre talán sose talál választ. Nem is baj! Az a valami az ajtótól nem tágított, nem is tett semmit, csak nézett befelé az ablakon. Montyban kezdett a biztonság érzete egyre nőni. Talán nagyobb biztonságban vannak itt bent, mint odakint. Egyet viszont megfogadott magának, soha többet nem merészkedik a pincébe. Ha ezelőtt tudta volna, hogy egy ilyen szörny él ott? Vagy talán ez a folyosóról jött, ahol kísért az a legendás szellem? Talán ő az? Egy erős fejrázással elintézte a kusza gondolatait, és próbált inkább a jelenre koncentrálni.
-Anne gyere ide, és maradj csöndbe. Ha nem lát, és nem hall minket talán elmegy. - Közölte tervét a nősténnyel, reménykedő pofával, mivel eddig még nem sikerült rávenni a cirmost arra, hogy hallgasson.
|
A nőstényt jelen pillanatban nem igazán érdekelte, hogy csendben kéne lennie, hisz szinte sokkos állapotban volt. Egész testében remegett, s öntudatlanul is hozzábújt Monthoz, mintha tőle várt volna segítséget. Szemeit olyan erősen szorította össze, amennyire csak tudta, s pluszban még a mancsaival is eltakarta őket, hogy véletlenül se lássa meg azt a valamit, ami közeledett. Hiretelen azt érezte, hogy a kandúr teste eltűnik mellőle, s ettől szörnyű gondolat hasított az agyába. Csak nem?...
- Monty, hova tűntél?! - sikoltotta nem törödve azzal, hogy nem szabad hangoskodnia, majd egyik mancsát leemelte szemeiről, s körbetapogatózott vele maga körül. Monty azonban nem volt a közelében, a nőstény szívébe pedig az eddigieknél százszor nagyobb félelem markolt. Anne, rettegve a látványtól, ami valószínűleg vár rá, kinyitotta az egyik szemét, és körülnézett. Aggodalma azonban alaptalan volt: Monty sértetlenül kuporogott az ajtó meletti sarokban, a lehető legtávolabb attól a helytől, ahol ő volt. A látványtól Anne szívéről hatalmas kő esett le, megkönnyebbülésének egy hatalmas sóhajjal adott hangot. Kérdő tekintettel nézett a kandúrra, hisz fogalma sem volt, miért ment Monty a másik sarokba. Nem bírta elviselni a nőstény közelségét? Vagy eszébe jutott, hogyan juthatnak ki innen? Tekintete lassan az ajtóra terelődött, de a látvány, ami várta, már túl sok volt Anne-nek. Érezte, hogy szédülni kezd, émelygett, és az ájulás környékezte. ~ Nem ájulhatok el... Nem ájulhatok el... ~ Szemeit azonban nem bírta levenni a vörösen izzó szempárról, akármennyire is akarta. Ezután egy igazán borzalmas gondolat ötlött az agyába. ~ Ennél még a halál is jobb... Teljesen reménytelen... Meg akarok halni... ~
- Meg is fogok - morogta maga elé önkívületben. |
A kopogások egyre hangosodtak, majd idővel csikorgássá váltak. Monty lefogta füleit, majd egy ismeretlen erőre lett figyelmes, ami oldalról nyomja, és tolja el a faltól. Szemei kipattannak, bosszús tekintetét Anne-be szúrja.
-Psszt! - Hangja dühöt sugároz, a rémülettől mégis halk és rekedt. Ekkor viszont egy hatalmas csattanás hallatszik az ajtón, mintha valaki nekicsapódott volna. Monty összerezzen, szemeit összeszorítja, közben némán motyog valamit, inkább magában, mert hangot szája nem ad ki. Percek telnek el így, már semmi zaj nem hallatszik, azt lehet hinni, hogy az a valami ami itt volt, már elment. De a kandúr sejtette, hogy ennyivel nem érhetett véget mindez. Lassan kinyitotta a szemeit, megbizonyosodott róla, hogy bajtársa még él, majd vetett egy félő pillantást az ajtóra. A látvány ami fogadta teljesen letaglózta. Az ajtó tetején volt az ablak, ami kissé koszos volt, de tisztán át lehetett rajta látni. Egy keskeny fekete alak látszódott, amin két vérvörös pont világított, hatalmas rémületet hozva a macskára. Mikor utoljára itt volt nem emlékszik erre a lényre, csak a falból kinyúló kezekre, állkapcsokra, a halálfélelmet okozó sikolyokra, és arra a rettentő rémületre, amitől meglehet bolondulni. A kandúr egy darabig szemezett a vörösen izzó szempárral, mint akit megbabonáztak, majd egy átgondolatlan tervtől vezérelve lassan megfordult, és elkezdett az ajtó felé lopakodni. A lény viszont azt követte tekintetével aki éppen mozgott. Még ha nem is láttad, a hideg futkosott végig annak a testén, akire ez a valami nézett. Monty próbált nem figyelni rá, és az ajtó melletti sarokba lopakodni, hogy az ne lássa. Mikor sikeresen odaért egy nagyot felsóhajtott, majd leült. Tekintetével Anne-t kereste, akivel eddig önző módon nem foglalkozott, teljesen figyelmen kívül hagyta. Ám ekkor egy hangos sóhaj hagyta el a lényt, ami mintha áthatolt volna az üvegen, és mindkét macskát megcsapta, a halál bűze. Ezt egy mély morgás követett, ami teljesen megzavarta Monty nyugalmát.
|
Anne továbbra is az ablakot fixírozta, s lázasan töprengett a szökési lehetőségeken. Agyában rengeteg trvet kidolgozott, amik ugyan nagyrészt nem voltak kivitelezhetőek, de az elkeseredett nőstény páni rémületében egyszerre úgy érezte, bármit megtesz, csak hogy kijussanak. Bármit elvisel, bármit bevállal, bármit megtesz. Csak el innen!
Ám még mielőtt Monty válaszolhatott volna, rémisztő, ismerős hang hatolt a fülükbe. Léptek. A körmök kopogása. Lassan, ütemesen, és egyre közelebbről. El se jutott a nőstény agyáig a kandúr szidalomáradata. Anne a falhoz hátrált, rémületében lemerevedett, s amúgy is nagy szemei még nagyobbra kerekedtek a félelemtől. Farkát behúzta maga alá, s reszketni kezdett.
- Ne, nem akarom, nem akarom! - visított fel rémisztő hangerővel. Egy szempillantás alatt Montynál termett, s megpróbált bebújna a kandúr és a fal közé.
- Rejts el! Bújtass el! Nem akarom... el akarok bújni! Segíts, Monty, ne hagyj magamra! - nyüszítette, s megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát. Olyan hevesen reszketett, miintha a fagyhalál küszöbén álna, ám ez a jeges, szívbe markoló félelem ezerszer rosszabb volt minden mínusznál. |
Nem igazán hitt abban, hogy megfognak halni. Három napot kibírnak víz nélkül, annyi idő alatt meg biztosan jár majd erre valaki. Ha más nem majd Mental, és testőrei. Abban pedig teljesen biztos, hogy a kandúrnak még szüksége van Montyra. Anne igen hangos szónoklata ébreszti fel. Egy futópillantást vet az ablak felé. Ó hányszor nekifutott már, hogy ő majd átjut azon az ablakon! Ugyan van rajta egy rész ami kivan törve, és ha még a rácsok se lennének ott akkor se menne. Túl magasan vannak. Meg amúgy se mehet el, Sheena nem találná. Ó és a háború ami odakint dúl! De még mielőtt minden tudását átadhatta volna Annenek halk léptekre lett figyelmes. A macska léptei nem ilyen hangosak, sokkal inkább hasonlít ez karmok kopogására. Monty teljesen megdermedt, ahogy tekintete az ajtóra meredt. Halál félelem járta át egész testét, ahogy ezt szeme is tükrözte. Hátán felborzolódott a szőr.
-Csak ezt ne. - Suttogta, majd lassan Anne felé fordította fejét. Szemei komolyságot, és némi dühöt sugároztak, köztük pedig azt a könnyen fellelhető félelmet is egyben.
-Miért nem hallgattál rám? Látod, most itt van! Ez is a te hibád! - Még mindig suttogott, szemei villámokat szórtak. Ahogy a kopogás egyre hangosodott Monty átfutott a szoba másik sarkába, fejét befelé fordítva lefeküdt, még egy szökő pillantást vetett Annere. Mancsait fejére tette, hol fülére, hol szemére, miközben oly halkan suttogott valamit, hogy hallani nem lehetett, csak látni ahogy tátog. A hangok a pince felől jöttek, hogy egyre hangosodtak, arra lehetett következtetni, hogy az a valaki közeledik... Már elég közel nem is ütemes karom kopogásra hasonlított, hanem mintha valaki karmait végighúzná a padlón, irritáló hangot kicsikarva ezzel, ami bántotta az érzékeny macskafüleket.
|
Engedelmesen csöndben maradt, könnyei azonban továbbra is szaporán hulltak. Nem is annyira a halálfélelem, inkább az a gondolat, hogy végig kell néznie Monty és a saját kiszenvedését, ijesztette meg. Miután úgy-ahogy ismét lenyugodott, suttogva megkérdezte:
- Meghall minket? Ki van itt még rajtunk kívül?
Önkéntelenül körbenézett a szobában, tekintete pedig megakadt az ablakon. Egy darabig csak bámulta a holdat, de ő nem a látvány szépsége miatt, hanem mert agya lázasan pörgött. ~ Talán kijuthatunk az ablakon... Nem tudom, mi van alattunk, talán a fészer... Jaj, ez olyan hülyeség, úgyse tudunk kijutni az ablakon! ~ Megrázta a fejét (amitől az ismét sajogni kezdett), majd újfent szemébe toluló könnyeit nyelve halkan megszólalt:
- Monty... Az ablakon biztos nem juthatunk ki? Ne csak üljünk itt, hanem legalább tegyünk valamit a túlélésért! - ez a hang végre ismét a régi kalandvágyó kis Anne hangja volt. Szemeiben (a könnyek mellett) éberség csillogott, és felállt.
- Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én nem fogom megvárni, hogy itt pusztuljak el. Felőlem te itt maradhatsz, és várhatsz a "felmentő seregre", de én nem fogok. Viszont szükségem van a segítségedre, úgyhogy emeld fel a hátsódat, és jussunk ki nnen. Most! - az utolsó szóhoz dobbantott is egyet. Krélelő tekintettel nézett Montyra. Nem is igazán számított rá, hogy ki tudnak jutni, de egyszerűen nem bírt tétlenül heverni a földön, és várni a halált... |
Nem bírom tovább, annyira csábító a halál... Ezek önző gondolatok Monty! Hisz mi lesz akkor Sheenaval ha meghalsz? És most itt van Anne is, egyedül nem bírná ki ebbe a szobába, a barátja holteste mellett. Ne hülyéskedj, azt se tudja ki vagy, és legalább lesz mit ennie! Cöh,cöh... ~ A nőstény lágy érintése ébresztette fel ebből a süket-néma állapotból. A feje már sajgott, de épp időben tért észhez, ennél nagyobb kárt nem sikerült tennie magában. Távolabb hajolt a faltól, mancsát végighúzta a fején. Fájt ugyan, vérző seb nem volt rajta.
-Én idióta! - Suttogta magának, majd lemondóan felsóhajtott, és körbenézett. Az ablakon át tisztán látta a telihold fényét, ami teljesen megbabonázta. Pár pillanatig nézte azt, majd megrázta a fejét, tekintete Annere terelődött.
-A pánik nem vezet sehova. Maradj csöndbe Anne vagy meghall minket! - Suttogta, hangja komolyságtól csengett, szemeiben pedig volt valami furcsa, halálfélelem...
|
Kétségbeesetten bár, de lassan tudomásul kellett vennie, hogy tényleg bennragadtak. ~ És mindez ki miatt történt? Miattam! ~ gondolta keserűen. A fájdalomtól sziszegve feült, majd szomorúan végignézte, ahogy Monty a szoba másik végébe vonul. Elgondolkzott rajta, hogy mekkora barom is volt ő most. ~ Végül is Monty miattam jött be ide. Őneki nem is kellett volna itt ragadnia. Csak mert engem nem hagy nyugodni az üldözési mániám! Monty, szerinted most mit csináljunk? ~ kezdett újra kommunikálni, de aztán észbekapott. ~ Már nincs is szükségem Montyra. Hiszen itt van nekem az igazi Monty! ~
- Monty... - szólította meg a kandúrt halkan, majd nyögdécselve felállt. - Ne haragudj rám... Annyira hülye vagyok! végig tudnom kellett volna, hogy te vagy az... És most miattam vagyunk itt...
Elhallgatott, s bűntudatosan nézett maga elé. Sóhajtott, majd mikor a kandúr elkezdte a fejét verni a falba, odament (vagy inkább tántorgott) hozzá, s fejével szelíden odébb tolta Monty fejét.
- Hagyd abba - mondta kedvesen, majd leült mellé. Szemeiből két könnycsepp gördült le.
- Most hogy jutunk ki innen? - kérdezte szipogva. |
Az idegen egyre távolodó lépteit, és kacagását hallotta. A kandúr már kezdte feladni a reményt. Hányszor próbálta már betörni ezt az ajtót, vagy kijutni az ablakon. Teljesen lehetetlen. Meg kell várni míg valaki erre jár, és kiszabadítja őket. Lemondóan felsóhajtott, majd az ajtó előtt elterült a földön. Minden erő elszállt belőle. Kimerült, kétségbeesett, és még wcznie is kell. Tekintetét Annere emelte, aki még jobban elkeseredett volt mint ő. Hisz nagy valószínűséggel a nőstényt ide még soha nem zárták be. Összeráncolta homlokát, majd lassan kiegyenesítette mellső lábait, és felült.
-Áhhá, persze most már elhiszed, hogy én vagyok Monty! - Nézett bosszúsan a cirmosra, majd elfordult tőle, egyenesen a szoba sarkába vette az irányt. Pár lépés volt az egész, ugyan is a szoba hossza alig lehetett nagyobb két méternél, ahogy a szélessége is. Az ember, macska, kutya itt könnyen klausztrofóbiás lehet, ami még csak a kezdete a sok szörnyűségnek. Amint a sarokba ért leült azzal szemben, fejét nekitámasztva a falnak. Mi lesz most? Hol lehet Sheena ilyenkor? A folyosó ez a része inkább szellemek járta, mintsem élő macskáké. Lehet, hogy hetekig nem fognak erre járni, és már csak a két macska rothadó, szétmarcangolt testét találják meg, mikor újabb áldozatot hozatnak be ide? A kandúrnak még az is megfordult a fejében, hogy egy idő után, a nagy éhségben egymást falják majd fel.
-Meg fogunk halni. - Suttogta inkább magának. Pár percnyi néma gondolkozás után elkezdte a fejét verni a falba, egyre erősebben... Már felsziszegett a fájdalomtól de nem hagyta abba. Mintha hallását is elveszítette volna, nem figyelt semmi zajra, csak verte a fejét a falba... Mintha... Megőrült volna?
|
Hangokat hallott, s lassan résnyire kinyitotta a szemét. - Ó, cicamica... - motyogta, majd hirtelen kipattantak. Mikor megpillantotta Montyt, rémült menekülésbe kezdett, ami annyit jelent, hogy mancsaival hadonászva, fekvő helyzetben tolta magát a falig. Azonban lassan megnyugodott. Már épp mondani akart valamit, amikor az ajtó megnyikordult. És hirtelen az agyába hasított a felismerés: ~ Ez a BÜNTISZOBA! ~ látta, ahogy az ajtó csukódik, és hirtelen elfelejtette minden fájdalmát.
- Akadályozd meg! - bömbölte, majd magy nehezen odaugrott Monty mellé, de az ajtó már becsukódott. Anne riadtan kapta fejét Monty felé, és ekkor rájött, hogy ő valóban Monty! ~ Hogy is lehetne más? ~ Úgy érezte, egész végig tudta, biztos volt benne, hogy ő az. ~ Olyan egyértelmű... ~ Lassan lerogyott az ajtó előtt.
- Monty... - szólította meg a kandúrt egy fájdalmas mosollyal, majd elkomorodott. - most hogy jutunk ki innen? |
Monty és Anne bundája tiszta vér volt a pincébe tett látogatás miatt. A kandúr követte barátjá fel a lépcsőn, végig a hosszú folyosókon, egy bizonyos szoba előtt viszont megtorpant. A cirmos nőstény teljesen befutott annak végébe, ahol szintén sötétség volt, az ablakon viszont besütött a telihold fénye. Így sokkal tisztábban láthatta Annet. Micsoda gyönyörű nőstény vált belőle! Talán ő is egy sármos kandúr lett az évek során? Hátra pillantott, még egyszer, és csalódottan tapasztalta a látottakat. Az egész folyosó tőlük véres. Idáig hozták a kutya vérét. Felsóhajtott. Sebaj, ha bent ragadnak legalább tudják hol keresni őket, a nyomok alapján. Az ajtó résnyire volt nyitva. Monty megállt a küszöbnél, tovább nem ment.
-Anne, gyere ki onnan! Kérlek, beszéljük meg! - Suttogta, ám mikor a nőstény váratlanul a földre hullott nem volt más választás. A bengáli ijedten futott mellé, már nem érdekelte a múltban történt dolgok. Miután Mental egy hétre száműzte ide, ő megfogadta, hogy soha többé nem teszi be ide a lábát, és soha többé nem tesz olyat, hogy büntetésből be kelljen. Most viszont nem tehetett mást.
-Jól vagy Anne? Ébredj! - Bökdöste mancsával a nőstény vállát, miközben szemeivel amaz tekintetét kereste. Ijedten tekintett vissza az egyre csukódó ajtóra.
-NE! - Kiáltott fel, majd egy nagy csattanás hallatszott, amit ördögi vihogás követett. Montyt most jobban érdekelte a szabadsága mint Anne állapota. Egyenesen az ajtónak szaladt, neki is ütközött, de a fájdalom most nem érdekelte.
-MIÉRT? Engedj ki most rögtön, bárki is vagy! - Akit már bezártak ide az jól tudhatja, hogy innen nincs menekvés, ugyan is, csak kívülről nyitódik az ajtó.
|
És csak rohant, és rohant, de nem tudta merre, nem tudta kikbe ütközik bele, és kiket borít fel. Csak egy vágya volt: Minél messzebb kerülni attól a kandúrtól, aki Mental csatlósa. ~ Én még egy percig be is dőltem neki... ~ Nem figyelte az utat, amerre ment, ám egyszer csak arra lett figyelmes, hogy berohan egy szobába, és nekiütközik a falnak. Összeesett, és hirterlen táncoló színes karikák jelentek meg a szemei előtt, amiket, bárhogy rázta a fejét, nem tudott eltűntetni. Felállt, tántorgott egy darabig, majd nekiesett valaminek. ~ Hol lehet az a macska? ~ Ám bárhogy erőlködött, nem bírt megmozdulni. |
[41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
