|
Témaindító hozzászólás
|
2012.08.16. 14:40 - |
Az épületet kívülről már lassan kezdi birtokába venni a természet. Talán ez lenne az intézet legkellemesebb helye, hogyha nem szaladgálna összevissza a sárga ház őre, akinek feladata, hogy megbüntesse a ki, és beszökőket. Még nehezebbé teszi a szökést, a 3 méteres kerítés, amibe még áramot is vezettek. |
[57-38] [37-18] [17-1]
Helsi felugrott az ablakpárkányra, majd megcsapta szemét a fény. Egy pillanatra lehunyta, majd pislogott párat. -Nekem, oda, ki, kell, mennem!- húzott egy széles mosolyt arcára, majd leugrott a párkányról, és elkezdett a lépcső felé szaladni. Igen, meglátta, hogy itt is ki lehet menni a természetbe, és mivel leginkább erre emlékszik az életéből, hogy ő a szabadban élt, ezér muszáj volt kimennie az udvarra. Az ajtók tárva nyitva álltak, így még csak küszködni sem kellett a kijutással. Szinte olyan volt ez számára, mintha végre kiszabadulhatott volna az intézetből. Mivel tél volt ezért Helsi számára sok újdonság tárult fel. Azt látta az ablakból is, hogy fehér minden, de akkor nem éppen az érdekelte. Nem igen érezte, hogy hideg lenne. Bundája elég vastag volt ahhoz, hogy ne érezze annyira. De a mancsain a párnácskák érezték ám, hogy hideg van. Vissza ment pár lépést a hóból, hogy a járdán álljon, majd belenyomta az orrát. Gyorsan visszaemelte majd tüsszentett egyet. ~Na ez meg mi?~ Újra belerakta mancsát, majd tett pár lépést. Mivel még bőven nem volt egy éve, hogy amnéziát kapott, amnéziában kezdett szenvedni? Hogy mondják ezt? Amnéziás lett? Igen ez lesz az. Szóval még talán fél éve volt, hogy amnéziás lett, életében nem látott még havat, legalább is abban az életében amire emlékszik még nem látott havat. Viszont azt a fekete pontot ami vele szembe vágott át a hóban tisztán látta. Éljen! Társaság. Egy pillanat alatt elfelejtette, hogy ez a fehér izé mennyire hideg, fajtársához futott, majd hangosan megszólalt. -HELLÓ!- mosolygott a kandúrra. -Helsinki, vagyis Helsi vagyok.- |
Miután felmászott a pincéből úgy döntött, kicsit kiszellőzteti a fejét. Ugyan megszokta azt a szagot odalenn, valahogy szüksége volt egy kis friss levegőre. Mire kiért már teljesen tiszta volt előtte a kép, bár már az ablakban is hunyorognia kellett. Aztán mikor mancsai talajt fogtak, úgy érezte, ezer meg ezer tüske áll a lábába, s ha ez nem lett volna elég, a nap szinte kiégette a szemét. Hunyorogni kezdett, majd bemászott egy nagyobb fa alá és letette magát. Ásított egyet majd körülnézett, nincs-e valahol valami pszichopata, de egyelőre nem látott senkit. Már-már úgy gondolta hol felmászik a fára a biztonság kedvéért, de végül mégiscsak lenn maradt. Hirtelen nem érdekelte ha elkapják, ha megtámadják, egyszerűen nem volt kedve semmihez. Csak ült, ült, végül elfeküdt a földön, s ez elég volt ahhoz, hogy a sebeknek köszönhetően döglött macska látványát keltse. |
 "Igazat szólt Monty" Na ettől a három szótól a kandúr egója úgy megnőtt, hogy csak na! Új barátja és apja véleménye mától mindennél többet jelent számára. Így még idegesítőbb lehet majd a jövőben, hogy mindenáron elakarja nyerni majd Gordon elismerését. A nagy dicsőségben úszva nem is figyel Eutim kétségbeesett suttogására.
-Akkor mire várunk még? - Kapta hirtelen az iránytűt a szájába, majd elindult Eutim után. Ahogy szeme sarkából megpillantotta elfutni az öreg macskát, ismét a versenyt látta ebbe a cselekedetébe, és utána sprintelt. Ám minden igyekezet ellenére is csak ellenfele után ugrotta át a küszöböt.
-Fene! - Motyogta alig hallhatóan, majd pár pillanatnyi pihenés után tovább futott a kitűzött cél felé, arra nem figyelve, hogy a társai követik-e.
//Folyt. Köv.: Cellák// |
 Eutim aggódva kapkodta a fejét a két macska között és tátott szájjal bámult rájuk. Beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán, így megpróbálta nagyon kicsire összehúzni magát, hátha így könnyeben ki tudja préseli magából a szavakat. És lám, valóban sikerült is!
- De, de nem bánthatnak minket... itt nem. Itt vigyáznak ránk. - suttogta, s minden szó után egy nagy levegőt vett. Úgy tűnt egy pillanatra, mintha valami roham törne rá, de el is illant egyhamar, mert újra felült és mosoly került az arcára.
- Elfelejtettem, miről beszélünk. De bent sokkal jobban fogom érezni magamat, mint itt kint... - és, hogy nyomatékosítsa szavait, a hatalmas kék égre nézett, ami teljesen kiszolgáltatottnak és védtelennek mutatta a Beethoven macskát.
Majd hirtelen fürgeséggel, egy szó nélkül elkezdett loholni vissza, az intézet falai közé. |
 Az oroszlán Eutim felé fordult, majd ezekkel a szavakkal nyugtatta meg:
- Semmi pánik pajtás, igazat szólt Monty, vigyáznunk kell. - mondta egy helyeslő mosollyal, majd Montyra nézett - Ez remek ötlet! Ha már itt vagyunk, ki nem hagynám. Az után pedig összeülhetnénk egy rövid terápiára, elvégre végeznem kell a kijelölt dolgomat is.
Gondolatban már dörzsölte a mancsait, és azon morzondírozott, miféle elvetemült dolgokra fogja majd rávenni a hozzá bejelentkezőket. Először is ki kell találnia egy kezdő tervet...toborzás, agyelszívás....hmm....nem lesz egyszerű, de Gordon Gimnek ez nem jelent fennakadást! |
Körülbelül a negyedik kör után kelt fel Gordon, amitől Monty annyira meglepődött, hogy hátraugrott egy hatalmasat. Szíve hevesen vert, és ugyan ilyen szaporán kapkodta a levegőt. Mondjuk teljesen felesleges volt ez az ijedés, csak attól, hogy az áldozatuk feltápászkodott. ~Apa te élsz?! ~ Rohant volna Gordonhoz ismét, ám az belé fojtotta a szavakat. Miközben hallgatta az oroszlán monológját szépen lekuporodott elé, és kiscica szemekkel hallgatta őt.
-Asztaaa! - Hagyta el a száját ez a szó mikor a vörös végzett. Mikor Eutim kérdezett fapofával fordult felé.
-Ugyan már! Most, hogy dúl a háború tudhatnád igazán, hogy óvatosnak kell lennünk. - Forgatta meg a szemeit mintha az öreg olyan ostobaságot kérdezett volna.
-Szerencséje, hogy velünk jöhet. Nem sokáig bírná ebben a világban. - Súgta oda Gordonnak, hogy Eutim ne hallja. Bár arról Montynak fogalma sincs, hogy a kandúr a szájáról olvas.
-Hát ő... Megmutassam a szobámat? És akkor elteszem az iránytűt is! - Válaszolt önfeledt boldogsággal Gordon kérdésére. |
Mind a két kandúr ott téblábolt a harmadik társuk körül. egyik csak szaglászta, ez volt Eutim, a másik meg körülugrálta, aki kizárásos alapon Monty volt. Ha lett volna egy negyedik tag, aki kővel és bottal zenét kovácsol, akkor valóban egy sátánista szertartásnak - esetleg áldozásnak? - tűnhetett volna az egész. De ezt a bizarr jelenetet megszakította Gordon, aki felkelt, olyan arccal, mintha most ébresztették volna fel édesded álmából és közölték volna vele, hogy elfogyott a kávé is... De ez a fanyar kép hamar átváltott egy grimasz és vigyor közti mosolyba. Eutim is hasonló vigyorral ült előtte, azzal a különbséggel, hogy ő őszintén örült társának.
- Nem semmi mutatvány, Gordon bá'! Mennyi időbe telt, míg kifejlesztetted? - esett neki rögtön egy kérdéssel. A mosolyt hirtelen egy megszeppent arc váltotta fel.
- Hullák? Menekülés a haláltól? Mégis ki akarna megölni? Engem vagy... bárki mást is?
Annyira átjárta az aggodalom, hogy az utolsó kérdésre már nem is reagált. |
Mikor gyenge pillanata véget ért, üveges tekintetébe visszatért az élet, először morcos alakban, majd - mivel fontos volt az, hogy jó viszonyokat ápoljon az itteniekkel - lecsillapodott és felkászálódott a földről. Leporolta magát, majd ennyit mondott:
- Ez kérem egy elterelő hadművelet része volt. Ha esetleg egy hullával teli csatatáren találjátok magatokat, és így eldőltök, akkor azt hiszik rólatok, hogy már halottak vagytok, így megmenekülhettek a biztos haláltól. Sokszor megmentett engem, gondoltam prezentálom nektek is. - erőltette a mosolyt az arcára. Majd, véleményezte újdonsült cicafalkáját is.
- Mellesleg én is ÚGY ÖRÜLÖK nektek, Monty fiamnak és persze Eutim, neked is. - mondta a mosolytól alig artikulálva, és az úgy örülök részt hangsúlyozta leginkább.
Gimből gyakorta bújik ki az író és a költő. Mikor mondandóját befejezte szétnézett ismét, komolyan, komótosan vizslatta a tájat, majd megkérdezte:
- Van még olyan hely, amit érdemes megnéznem? |
Mikor megkapta Eutim válaszát még szélesebb mosoly húzódott a képére.
-Juppi! Mi leszünk a csodacsapat! - Kiáltott fel örömében, majd Gordon felé fordult. Ám mestere már nem volt a helyén. Pontosabban ott volt ő, csak a földön elterülve. Mivel nem tudta mire vélni a helyzetet kétségbeesettem Eutimra kapta a tekintetét. Az ő magyarázata már megnyugtató volt.
-Vagy lehet, hogy ez egy újfajta meditációs gyakorlat... Hümm... - Ült le, egyik mancsát az álla alá téve váltott komoly gondolkodási pozíciót. De ez se tartott sokáig nála, ugyan is pár másodperc múlva, már rögtön Gordon mellett termett.
-Taníts meg erre is mester! - Ugrálta körbe apját. A külső szemlélődő úgy is hiheti, hogy így valami közös szertartást végeznek. |
Szomorúan nézett hol az őrlődő Monty-ra, hol pedig a nagyon kemény arckifejezést felvevő, megtörhetetlen Gordonra. De felszólni nem tudott, se hozzáfűzést szőni bármelyik mondathoz, kivéve Monty utolsó mondatához, ami igazából egy kérdés volt. Elégedetten húzta ki magát.
- Természetesen! Sosem kért meg eddig senki, hogy tartsak velük... - a mondat vége felé elhalkult a hangja, majd a szájába harapott, miközben a földet nézte, de gyorsan felkapta a tekintetét, hogy ne maradjon le egy mondatról se. Nem is maradt le róla. Kérdően nézett Gordon érthetetlen szavaira, majd meglepődötten konstatálta, hogy a mester eldőlt. Közelebb lépett hozzá és megszaglászta. Örömmel nézett Montyra.
- Biztos nagyon örül annak, hogy az fia lehetsz. Minden bizonnyal bárki kidölne így örömében! |
Gim kezdett aggódni eme két kandúr viselkedéséért, de ennél is jobban saját szellemi épségéért, ha sokáig kell hallgatnia őket. Érdeklődve figyelte Monty újabb izgága kirohanását, de nem akarta elhinni amit hall. Ha te vagy a gyámom, akkor többet egy percet se mozdulhatok mellőled. H-h-hogy van ez? Egy percre sem!? És ebben az a legszomorúbb, hogy a kis barna ezt véresen komolyan is gondolta.
Így már kezdte megbánni azt, hogy ilyen elhamarkodott mesét ötlött ki Daveről. De ebből a történetből is inkább az utolsó előtti mondata aggasztotta. Hogy szorít észt és fegyelmet újdolsült gyámolítottjába? Ez majdnem olyan menet lesz, mint széllel szemben pisilni. Végül is magának okozta a bajt, mikor csak a követők mennyiségére és nem minőségére tette a hangsúlyt.
Miközben Gim ezen agyalt, üveges tekintettel bámult a messzeségben, és - Montyval ellentétben- nem a közös kalandokat, hanem az együtt átélt rémálmokat látta maga előtt.
- Sitty-sutty. Sitty-sutty.... - mondogatta alig hallhatóan, aztán eldőlt, mint a krumplis zsák. Ez volt az általános varázsszó ilyen kétségbeesett helyzetekre. Ez körülbelül azt jelenette, hogy most legszívesebben kisétált volna a világból. |
Eltelt pár percbe még Montynak sikerült feldolgoznia a tragédiát. Míg agyában kusza gondolatok cikáztak fejét lehajtotta, tekintetével a földet vizsgálgatta. Mancsával néha a homokot kezdte kaparni, könnyeket viszont nem hullatott. Legbelül még mindig remélte, hogy Dave egyszer visszajön érte, kiviszi az intézetből, vissza a családjához, és boldogan élnek tovább amíg meg nem halnak. De ez úgy látszik mind csak álom marad örökre. A gyám szócskára viszont felcsillan a kölyök szeme.
-Ezek szerint a te hős személyed fog tovább vigyázni rám? - Szólal meg egy csöppnyi fáziskésés után. A kavicsot a mancsai közé kapva, ismét belekezd a rituális vizsgálatba, ám ez most nem tart olyan sokáig.
-Igen, igen. - Motyogta magának. - Ez biztosan egy iránytű, ami... még rá kell jönnöm mire jó. De valamire biztosan, ha Dave küldte nekem ajándékul! - Szavai alig érthetőek voltak, mivel magához beszélt. A gondolkodás pedig már olyan unalmas. Sokkal izgibb ha a macska hangosan gondolkodik!
-Máris kiteszem a szobámba! - Ragadta a szájába a kavicsot, majd az irányt az ajtó felé vette. Ám mielőtt a küszöböt átléphette volna hirtelen lefékezett, és oly hirtelen is rohant vissza Gordon mellé.
-Várjunk csak! - Visította, amint ismét a két macska között termett.
-Ha te vagy a gyámom, akkor többet egy percet se mozdulhatok mellőled. - Húzott széles mosolyt pofikájára. Lelki szemei előtt már látta milyen boldog perceket fognak együtt tölteni újdonsült barátjával.
-Te is annyira örülsz mint én igaz? Együtt fogunk küzdeni a gonosz ellen, megvédjük az ártatlanokat, és a pokolba taszítjuk a szellemeket! És és... - Lelkesítő beszédje után az öreg macska felé fordult.
-Te is velünk tartasz Eutim? - |
Eutim is komoly és együtt érző arccal meredt, hol Monty-ra, hol a szupermacskára. Ezt a dolgot inkább kettejükre hagyta, hiszen ez túl személyes dolog volt ahhoz, hogy beleszóljon. Nem is figyelt inkább rájuk, inkább el-elpillantott, hiszen a remek együttérzést keltő maszkján túl nem nagyon tudta átérezni Monty fájdalmát, esetleg azt, amit ilyenkor kéne éreznie, hiszen őneki a világot egyedül Mental jelenti, aki mindig vele volt és mindig vigyázott rá.
Épp elkezdte a fülét vakargatni, ugyanis egy bolha rendesen megcsípte a füle tövét, ám ekkor fordult hozzá a másik. Ám zavartalanul folytatta a vakaródzást.
- Igazán nincs mit, mindig nagy öröm segéd lenni egy igazi hős oldalán.
- Izé... klórszagot mondtál? - kérdezte, majd óvatosan letette a lábát és elkezdett a levegőbe szimatolni. |
- Figyelj ide Monty - ültette le megint a hiperaktív macsekot az ülepére - Dave meghalt és ezt azért küldte, mert...mert...mert ez egy búcsúajándék. De - karolta át Montyt - Ne keseredj el, bátor harcos volt. Jah, igen! Azt is mondta nekem, hogy ezentúl én vagyok a gyámod. Nagyon megbíztott bennem az öreg harcos, sokszor mentettünk együtt bajbajutottakat. - nyugtatgatta a barnát.
Gim próbált higgadt maradni - ki tudja, hogy csinálja? - Monty kétségbeesése mellett.
Ez már két, azaz kettő barát, egyúttal talán követő is. De talán ha a hiperaktív barátom gyámja leszek, mégha csöppnyi eszével is, de követni fog. És úr leszek itt!
Ezen Gim egy ici-picit el is mosolyodott, majd Eutim felé fordult, és mivel még mindig átkarolta társát, húzta magával őt is.
- Igazán köszönöm az elismerő szavakat, Eutim. Talán ideérkezésem egy új korszak kezdete is lesz egyben. - mosolygott megnyerően Gim, aki a Vénusz küldötte volt. |
-Hát akkor tanítsd mester, hogy egyetemre mehessek! - Ugrálta körbe önfeledten Gordont. Ám mikor az rég elveszett pajtásáról kezdett beszélni, Monty képén olyat vélhettek felfedezni, amit eddig még soha. Mi ez talán a komolyság? Nyugodtan lekuporodott az oroszlán elé, és csöndben hallgatta a történetet. Az izgatottságtól szinte már remegett. Viszont a jó hír amire várt nem érkezett meg. Arra számított, hogy Dave is hős lett, sok macska életét megmentette, és most ide tart hozzá, hogy kivigye az intézetből.
-Elesett? - Sütötte le szemeit a földre, majd pár másodperc múlva csillogó tekintettel nézett fel ismét Gordonra.
-De ugye már jobban van? - Ám a válasz helyett egy kavicsot kapott. A kölyök elsőnek csak összeráncolt homlokkal kémlelte azt, közelebb lépett, lehajolt, körbeszaglászta.
-Gyanús ez nekem. - Suttogta magának, majd komoly tekintettel meredt Eutimra.
-Úgy gondolod? Mert ha tényleg így van... - Ismét kiegyenesedett, kétségbeesetten pillantott hol a hősükre, hol az öreg macskára.
-Dave bajba került! Egy pillangó átvette az alakját, és biztosan elesett előtted, aztán pedig odaadta ezt a követ. De igazából ez a kő mérgezett! - Az utolsó mondatot vékony hangon kiáltotta, majd hátra ugrott.
-Biztos vagyok benne, hogy ez mind összefüggésben van azzal, ahogyan találkoztál Mentallal. Át akarják venni az intézet irányítását! Segítünk kell Davenek! Biztos fogjul ejtették! - Szökkent vissza Gordon elé, ismét behatolva annak az aurájába, bámult rá hatalmas, rémült szemekkel. |
Epekedve várta a választ, de mielőtt még a szupersztár akár bajszát is megrezegtethette volna a kotnyeles kölyök beleszólt a fontos beszélgetésbe. Azt nem hallotta ugyan, hogy mit (ugyanis tekintete már-már ráragadt Gordonra ), csak Szimba reagálásából vette észre, hogy valami megzavarta a mestert, így egy pillanat erejéig az öreg kandúr levakarta a szemét Gordonról és Gerzson felé küldött egy halálos pillantást, majd visszanézett, hogy megkaphassa a választ.
- Nem semmi! A hatalmas Szimba még a bátyámat is megmentette! És hogy keni-vágja a szakszavakat is...! - ámult rá, majd amíg figyelte a két G között folyó drámai jelenetet, addig szürkeállománya dolgozni kezdett...
~ Mental egyedül sétálgatott a szanatórium udvarán? ~
De végül is, gondolta legyintve (ami a külső szemlélőknek elég furán hatott ), miért ne sétálhatna egyedül. Nincs kizárva, és semmi furcsa nincs benne.
Majd a kőre nézett. - Igazán személyes ajándék... - felelte komoly hangon. - Lehet, hogy az volt az utolsó kívánsága ennek a Dévnek, hogy dobd meg vele Gerzsont. |
Gim csak pislogott, mikor Monty a képébe mászott, majd köszörült egyet a torkán és visszanyomta lelkes pajtását a kis fenekére.
- Nos, először Eutim kérdésére válaszolnék. Hogy hogy is találkoztam Mentallal? Hát, öhm...az úgy volt, hogy ő az intézet előtt sétálgatott békésen, és megállt valamit eszegetni. De félrenyelt és nagyon csúnyán fulladozni kezdett. Szerencséjére pont ott voltam és egy laza Heimlich-fogással megmentettem életét. Aztán megkérdezte ki vagyok, én mondtam, hogy dilidoki és fel is vett, kész vége. - dörzsölte a tarkóját. Ez után Monty felé fordult.
- Az egyetem az a legmagasabb fokú iskola, és - végignézett rajta - szerintem te neked még itt kéne tanulnod egyet s mást fiatalkandúr. A háború persze még mindig dúl, de már közel sem akkora hévvel. Már csak ilyen kis lázadások vannak. De sajnos szomorú hírt kell közölnöm - Gim eldöntötte, hogy most kicsit kiéli kárörvendő lényét - Dave sajnálatos módon elesett. De - nyúlt a háta mögé észrevétlenül és ami elsőre a mancsa ügyébe került odanyújtotta Monty orra elé - azt mondta nekem, hogy ezt adjam át.
A mancsában egy kis kavics volt. Gim szeme kikerekedett.
- Őőő, és hogy te tudni fogod, mit jelent. |
Meglepődött, hogy Eutim nem szólt vissza semmi gúnyosat Monty győzedelmeskedésére. Sőt, még csak meg se szólalt! Csak mosolygott! Talán süket ez? Hisz olyan sértést vágott a fejéhez, amit nem lehet szó nélkül hagyni. De ez már teljesen mindegy volt, a kandúrnak már a rég múlt, amivel nem éri meg foglalkozni. Most minden idegszálával Gordon mondandójára koncentrált. Elsőnek nagy kiscica szemekkel bámulta az oroszlánt, majd egyre nyitottabb szájjal. Állkapcsát csak akkor állította vissza, mikor Gim végleg befejezte a történetét. A "kölyök" fontosnak találta, hogy elsőnek tegye fel a lelkét legjobban nyomó kérdést, ám az öreg macsek megelőzte. Monty morcos tekintetét fúrta Eutimba, majd még mielőtt a hős válaszolni tudott volna a kérdésre, a bengáli félbeszakította.
-Váóó! Szimba a hősöm! De mi az az egyetem? Én is mehetek oda? Ja, és akkor most, hogy áll kint a háború? Mert nekem van egy régi barátom aki majd eljön értem ha vége a háborúnak, tudod? Dave, ismered? - Mászott bele szinte Szimba képébe. |
Mosolyogva figyelte, ahogy a hevesen lihegő macska odajön mellé, hogy orra alá dörgölhesse, hogy ő nyert, de Eutim, csak mosolygott rá, mint mikor egy kölyök büszkélkedik azzal, hogy legyőzte a szüleit.
A kandúr meglepődve tapasztalta, hogy Montynak se nem tetszik a Gerzson név, de még csak nem is úgy hívják! Milyen hallatlan dolog ez? Meglepődésében nem is számolt Monty bökésével, így ijedtében és egyensúlyát vesztve felborult. Így Gerzsonka örülhetett hatalmas erejének, Eutim meg annak, hogy nem hallhatta a kölyök nagyon durva beszólását. ( Minden bizonnyal a szívébe tiport volna ez a mondat és mély depresszióba zuhant volna, így szerencse, hogy ezt elkerülhettük. )
Feltápászkodott, már az automatikusnak tűnő leporolást, amit mindenki olyan természetesen végez ilyenkor, az öreg kandúr teljesen mellőzött, így fűfoltosan, összeragadt poros, pókhálós bundával ült a két macska között. Távolról a macska azt hinné rá, hogy egy zombi...
Eutim már-már földig érő állal 'hallgatta' a történetet.
- Igazi veterán-szuperhős macska! És mondd, hogy találkoztál Mentallal? - kérdezte hatalmasra tárt, csillogó szemekkel. |
Gim - végignézve ezt a kis "játékot"- most már végérvényesen letisztázta magában, hogy Monty hiperaktív, és amilyen gyors, olyan gyogyós. Viszont utolsó kérdése felvillanyozta, és kihozta belőle Andersent.
~Újabb lehetőség arra, hogy ragyogjak mások szemében. ~ csúszott egy sunyi vigyor a szájára.
- Nos, kedves Monty, ha elmondanám meg kéne, hogy öljelek. - hatásszünet - Na jó, csak vicceltem. Csak most, csak nektek elmondom. Igazából elégé veszélyes életet éltem odakint. De még akkor is fontosabb volt sajátomnál fajtársaim élete, így ahol tudtam, segítettem rajtuk. A becenevem Szimba volt, ami azt jelentte, hogy "a bátor, az erős, a hős". - lenézett a körmére szerényen, majd ismét fel - Rengeteg kiscicát, nőstényt és kandúrt mentettem meg, így mikor betöltöttem a 293-at nyugdíjaztak, nem mintha most sem lennék erőm teljében, ez egyfajta gesztus volt tőlük. Köszönet nyílvánítás. Végül végigjártam az orvosi egyetemet és egyenesen ide jöttem, hogy újabb kihívásokat keressek.
Mondandóját egy szégyenlős mosollyal zárta. |
[57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
"Igazat szólt Monty" Na ettől a három szótól a kandúr egója úgy megnőtt, hogy csak na! Új barátja és apja véleménye mától mindennél többet jelent számára. Így még idegesítőbb lehet majd a jövőben, hogy mindenáron elakarja nyerni majd Gordon elismerését. A nagy dicsőségben úszva nem is figyel Eutim kétségbeesett suttogására.
Eutim aggódva kapkodta a fejét a két macska között és tátott szájjal bámult rájuk. Beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán, így megpróbálta nagyon kicsire összehúzni magát, hátha így könnyeben ki tudja préseli magából a szavakat. És lám, valóban sikerült is!
Az oroszlán Eutim felé fordult, majd ezekkel a szavakkal nyugtatta meg:
