|
Témaindító hozzászólás
|
2012.12.23. 04:12 - |
Erdőnek indul ahová beteszed a mancsod, ám ezen a rejtélyes helyen bármi megteremhet. Beleütközhetsz barlangokba, épületekbe, és ki tudja még mi vár itt rád? |
[72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
 Az élőhalott számára még most is előre való volt az éhsége csillapítása, így tudatosulva új céljával a zaj felé indult megszokott sebességével, hogy fogjon valami finom vacsorát. A bokorhoz érve, majd levei közé hajolva szembesülhetett azzal, hogy a bokor ágai egyfajta fészket alkottak az annak közepében szunnyadó kölyökkutyának. Éjfekete teste, és hegyes fülei voltak, első látásra akár farkasnak is tűnhetett, sőt még félvérnek is elment volna. De persze a földből feltámadt macskának ez jelen esetben mindegy volt. Egy ártatlan szunnyadó kis farkaskölyök, akit talán az anyja egyedül hagyott és pont neki került ide, hogy megtöltse üres hasát. |
Mintha megkordult volna a gyomra, de valószínűleg csak képzelődött, az már nem kordul még véletlen sem. Viszont mérhetetlenül éhes volt, mintha vagy 10 éve egy falatot sem evett volna. A 'korgásból' kiderült, hogy inkább a bokrok zöreje okozta, mintsem a gyomra, ígyhát azokat kezdte el vizslatni, hátha egy valami finomságot talál, hogy a pici, rothadó, összefonnyadt pocakját megtöltse. Ígyhát felkerekedett a bozót felé, olyannyira kecsesen ahogy törött, bármiféle izomtól mentes lábai engedték neki. Majd mikor közelebb ért, mozgatható fülét hátra lapította, és kíváncsian bedugta a véres, sáros pofiját a bokor levelei közé. Izgatott volt, hogy végre láthat valami élőt. Vagy csak a férgek szorgoskodtak odabenn, ki tudja. Valamelyik biztos.
|
Valóban szerencse volt az, hogy a kő pont beakadt úgy, hogy korlátozott gyorsaságával kimenekítse lábát és, mintha a kő némi udvariassággal rendelkezett volna, hogy megvárta, hogy kihúzza a lábát, csak utána töltötte ki a maga alatti szabad területet. Hősünk így már sértetlenül, ám továbbra is egy kicsit földesen, de kiért a talajra, és végre afelé kerülhetett. Ámde most, hogy teljesítette célját, újat kell keresnie. Talán megfelelő lenne egy kevés táplálékot bevinnie szerveze... á, milyen szervezetről beszélünk? Egyszerűen a levegő hordozta rengeteg illattól rájött arra, hogy egy jó ideje nem vett magához semmit. Talán halála óta nem is evett?
Ebben a pillanatban újra mozdult valami. Lehet, az iménti zörej tulajdonosa nem ment el? Bujkálva a bokrok között szemléli társa ( esetleg áldozata? ) sorsát? |
Nagyon nagy szerencséje volt, hogy időben elhúzta a lábát, hiszen ha nem teszi, akkor újból csapdába esik, a kreatív ötletekből pedig már kifogyott. Mögötte az egész kis járat beomlott. Talán nem lesz mégegyszer ilyen mázlija, de örült hogy megtarthatta a végtagot ami már olyan régóta vele volt és sosem hagyta cserben. Hát igen, fájt volna a férgektől hemzsegő, kiszáradt szíve azért a kedves hátsó lábáért, nem, hogy összenőttek az évek során, hanem még foszlottak is együtt. Csodaszép emlékek.
Végetvetett nosztalgiájának, aztán körbenézett az üveges, vörös szemeivel. Addig oké, hogy kijutott, újra szabad, csak merre tovább? |
Ha normális lett volna, akkor óráknak tekintette volna a perceket, amik oly lassan vánszorogtak, amíg elült a zörej. De az alvilági teremtmény számára ez az idő sokkal kevesebb volt, mintsem az, amit a föld alatt töltött. Ez a tudat egy más nézőpontot tudott adni az időről alkotott véleményének. És amíg ezen morfondírozott a csönd lepte el újra az erdőt. Talán csak a szél suhogtatta a faleveleket, és zörgésük töltötte be az erdő néma csöndjét. Meg kell hagyni, anélkül talán olyan valótlannak tűnt volna a környék. És természetellenesen szürke színben pompázik a környezet. Vagy csak a macska-féle nem szokott még hozzá ahhoz, hogy itt fent minden különböző színekben és teljes élettel virít.
Abbahagyva a nézelődést a kőhöz fordult. Ez az átkozott természeti akadályozta már csak meg abban, hogy közelebbről is megszemlélje azt a világot, amiben régen élt. Nekivetemedett hát újra az ásásnak, amiben már profi tapasztalatpontokat szerzett, talán még egy vakondot is leelőzött volna. Lába alatt a föld lassacskán kikerült, és oda is bekúszott a levegő csiklandozó simogatása. Megmozgatta kicsit, ám a kő is veszélyesen megbillent. Vajon zombi léte ellenére tud olyan gyors lenni, hogy azelőtt húzza ki a lábát, minthogy a kő a lábára esne? Vagy kénytelen lesz valóban megszabadulni negyedik tagjától? |
~Nagyon remélem, hogy ez a valaki aki erre kószál, nem azért van itt, hogy engem zargasson...~Zsörtölődött magában. Ő már nem makacs volt, inkább csak bolond. Talán ha most nem a saját öntelt feje után ment volna, könnyebben megszabadulhatott volna a kőtől. De ő már csak ilyen volt. Reménytelen.
Aztán hirtelen fény gyúlt az éjszakában. Miért is nem teszi hasznossá azt, amivel a halál utáni napjait tengette?! Hogy erre nem gondolt előbb... talán ha valahogy sikerülne kiásnia a földet az alatt a lába alatt, akkor több esélye lenne kihúzni. Nem veszíthet semmit.
Persze mielőtt bármibe is belekezdett, megvárta amíg a kelletlen vendége továbbáll, akárki is volt az, akármit is akart, gyűlöli ha bámulják. Már ha egyáltalán tovább állt. Ha nem, nem zavartatta magát, ásni kezdett. |
Amennyiben hősünk erejében telt lett volna és utóbbi létezését nem az ásás tette volna ki, akkor lehetséges lett volna, hogy ki tud menekülni a kutya - párdon - macskaszorítóból, de így talán egy alig hallható reccsenés volt a válasz. Vajon tényleg a csontjából eredt a hang, vagy a közelben gallyakat tördelnek? A macskában egy pillanat erejéig feltámadt a reményt, hogy lehet jön valaki, aki segít neki. De aztán a rózsaszín felhők elültek és rájött, hogy bár nem látja magát, el tudja képzelni, hogy jelen esetben nem a kisugárzásáról lehet híres. Az egyetlen dolog, amit most kisugározhat, az a kellemes szagmintái.
Még egyet húzott magán, de rá kellett ébrednie, hogy ezt a hangot a lába adta ki, így kénytelen volt más megoldást keresnie és továbbra is egyedül megbirkózni az élet adta nehézségeivel.
Miközben a követ bűvölte újra hallott valamit - vagy valakit? Elkezdjen segítségért kiáltani, vagy lapuljon meg? Ha rátalálnak segíteni fognak neki, vagy talán megtépik? Végül is, ki lelné örömét egy csapdába esett élőhalott kínzásában? |
Rengeteget ásott ahhoz, hogy eljusson idáig, egy kis föld, meg pár kavics nem fogja megfosztani a rég áhított szabadságától. Kétség kívül megérdemelte már, egy örökkévalóságot töltött a föld alatt, a sötétben, kiutat keresve, de eddig sehol máshol nem vette hasznát gondozatlan, mocskos, néhol letört karmainak, kizárólag itt. Már pedig nem fog újabb ki tudja hány évet tölteni odalenn. Egy halott macskának is lehetnek minimum igényei.
Mellső lábaival - legalábbis ami egykor az volt - belekapaszkodott a földbe maga előtt, majd próbálván kiszabadítani a csapdába esett végtagot, megpróbálta előrébb vonszolni magát. Nem tűnt túl nagy előrelépésnek, legfeljebb kishíján leszakította a saját lábát. A következő ötlete az volt, hogy odahajol a kőhöz az összes megmaradt lábával, és megpróbálja lelökni magáról. Csaknem lesz kénytelen három lábbal folytatni? Mondjuk jelenlegi állapotában aligha hatná meg túlzottan. |
Vivynek
A sötét erdő egy messzi, messzi részén, távol mindentől, ahova még a madarak is ritkán jártak a levegő lehűlt. Bár ez nem is volt itt meglepő, hiszen az erdő ezen része észak felé nyúlt, egészen a hegyek lábáig is elért. Ám a levegő a szokottnál is hidegebb volt. A kiszáradt, szike talajban semmi sem volt képes megmaradni, ennek ellenére, mintha most megmozdult volna, sőt, egyenesen kotorni kezdett valami, míg végül egy egész mancs egyenesedett ki a földből, kiengedett karmokkal. Minden bizonnyal nem volt könnyű dolga az ásással. Ezt a földet szinte lehetetlenség volt megmunkálni, ám mégis sikerült kikerülnie. Ezután könnyebb dolga volt, kimászott zárkájából, a szabadba. A gyönge szellő átjárt rozoga testén és megborzongatta nyílt sebeit, amik már képtelenek voltak begyógyulni. Már éppen kiért volna teljesen a földből, mikor az megindult és egy adag földkupacot és egy nagyobb kődarabot zúdított egyik hátsó lábára. Úgy tűnik élőhalott barátunknak nem megy zökkenőmentesen az új élete... |
Ahogy nézte a még mozdulatlan testet, emlékek kúsztak belé, de csak a túlvilágra vezető fényt látta maga előtt, és újra átérezte azt a szúró fájdalmat, amitől összeszorította fogait. Hirtelen minden elmúlt, és újra ott állt a faágon, alatta a felakasztott élőholttal. A szellem tanácstalanul nézte a lényt, az élniakarás lelkesítette, hogy egyszer újra visszakaphatja fényes bundáját és a földet mancsai alá, de megtorpant. A lény tovább hintázott a kötélen és már-már elérte a faágon álló szellemet, aki tett hátra egy lépést. Ebben a pillanatban az erdő első széllökése átsuhant rajtuk, a kötél foszlott állapota ezt a megpróbáltatást már nem bírva, elszakadt, a lénnyel a földre esve. Mint a porcelán, úgy estek szét a halott darabjai a földön. Pillanatok múlva, gyors, fekete tűzzel lángra kaptak és eltűntek, csak a csontok maradtak hátra.
Fekete tűz és fekete bunda?
A bunda itt a fekete mágia?
Akárhogy is a lény már eltűnt, akiről lerítt, hogy nem az egykori teste volt a hősünknek. Végeláthatatlan következményei lettek volna, ha megbízik abban a zombiban, és hagyja magát bekebelezni. Amíg a szellemcica nem hagyja magát meggyőzni, jó úton fog járni afelé, hogy megszabaduljon amnéziájától és megtudhassa végre, ki volt ő és hogyan halt meg. |
Amikor megpiszkálta a tetemet pár pillanatig nem történt semmi, így leült, és úgy nézte a halottat. Nagyon ismerős volt neki, de nagyon...aztán amíg méregette a valamit, hirtelen beléhasított egy érzés, egy emlék, egy, egy...ez talán ő maga lenne? De ki tette ezt vele? Bár, mindegy is, nem valószínű hogy a nyomára akad. Sokkal jobban lázba hozta az, hogy a fekete test hirtelen megmozdult, és rámeresztette a szemeit, pontosabban a szemgödreit, ugyanis a szemgolyói már hiányoztak onnan. Elég rémísztő látvány volt ahogy a halott elkezdett lengeni a kötéllel, tett is hátra pár lépést, nehogy elkapja az a valami. Bár, ha ő maga az...és hagyja hogy elkapja, talán visszatérhet a testébe, és újra normális életet élhet. Milyen jó is lenne, ha visszakapná a szemeit, és nem nézne ki ennyire rémesen...ha jobban belegondolt, szellemként nem kell többet az élők gondjain őrlődnie, és ha ez a test nem az övé, akkor méginkább nem akarta hogy megegye. Egy ideig nézte a lengő valamit, s mikor már túl közelinek érezte, hártálni kezdett, nem akarta hogy elkapja. Közben pedig a kötelet is nézte, ami valljuk be, elég gyenge volt, a nagy súly egészen kikészítette, bármikor elszakadhatott. |
Mint minden macska, ő is kíváncsi volt, így nem tudta nyugton hagyni az, hogy megnézze a felakasztott tetemet. Közelebbről kezdett kikörvonalazódni a tetem alakja, arcának vonalai, szemürege is, ahonnan már hiányoztak szemgolyói. De anélkül is látta hősünk - mintegy kés, hasított belé a felismerés -, hogy ez az elfeketedett, megsötétült alak bizony saját maga... lehetett valamikor.
Pontosan egyhuzamban a felismeréssel, mintha a halott is megérezte volna, hogy ott van csupán alig egy karnyújtásnyira a lelke, felemelte a felét és felé nézett. Természetesen nem sok sikerrel, nem láthatott ugyanis semmit. A feléledt lény elkezdett kilengeni a kötéllel, hogy elérhesse a szellemet... és bekebelezze?
Valóban saját maga ez a cafatokban lógó tetem vagy csak beleképzeli magát a képébe? |
Mikor ismét tudatánál volt körbenézett az erdőben. Hol is van? Miért van itt? A nagyobb gond viszont valami furcsa érzés volt...mintha ő lenne az, de mégse lenne önmaga. Mikor lenézett akkor látta meg fehér, ködös, szinte egészen átlátszó mancsait. De hiszen ez lehetetlen...tényleg szellem lenne? Hiszen meghalt! De kinek is köszönheti a halálát?
Halk kacajok hallatszottak a semmiből, mire hegyezni kezdte a füleit. Épp készült volna tenni egy lépést előre, hogy hozzászokjon új mivoltához, amikor egy testrész esett le előtte. Azonnal megtorpant, felnézett, s csak ekkor látta meg a fekete valamit a faágon. Ismerős volt neki az a lógó valami, s mivel a kíváncsiság sem hagyta nyugodni, felmászott hogy jobban szemügyre vegye a tetemet. Mikor elég közel ért hozzá, kicsit megpiszkálta, bár valószínűleg bármi is volt az a valami, már nem élt. Talán neki köszönheti a halálát? De ha igen, akkor hogyhogy meghalt ő is? |
 Black a fájdalomtól és a többszörös karamboltól a fával már nem tudott megfordulni a levegőben. Próbálkozott egyszer, majd végül hagyta, elengedte magát, hogy átléphessen a túlvilágra. A fekete kandúr macska teste a földbe csapódott, és nem akárhogy! Fejest ugrott a talajba ami következtében nem csak betört a koponyája, (írnám, hogy szétloccsant a feje, és a szétszállt agydarabokból még Ghosty testvérére is jutott, de olyan morbid azért nem vagyok ^^) de végleg elpusztult. A testből mindkét lélek kiszállt és ment a maga útjára. Ghosty befejezte amiért visszatért, itt az ideje, hogy örök nyugovóra térjen. Végezetül rájött, hogy nem csak azért volt rá itt szükség, hogy megölje a gyilkosát, de meg kellett akadályoznia, hogy ez a szívtelen macska több lényt is eltegyen láb alól. Köztük pedig a testvérét, akit meg kellett védenie.
Na összegezzünk! Fogjuk rá, hogy meggyőztél... Írnám, hogy nem, de úgy megdolgoztattalak, hogy megérdemelsz egy szellem karaktert végre... De azért csak ügyesen. ^^ (Egy kérdés: új karaktert csinálsz, vagy a már meglévők közül választasz ki egyet? Esetleg Annet is visszahozhatnád szellemként, de azért kérek egy hiperszuper jó indokot, hogy miért tért vissza. ) |
A fájdalom szinte elviselhetetlenné nőtte ki magát Black különakciójával. Ghosty érezte, hogy most már cselekednie kell, nem filozofálnia... Cselekedni! És azt is tudta, hogy mit fog tenni... Megöli ezt a könyörtelen gyilkost, ahogy ő is végzett vele, és kis híján a testvérével is...
Azon eszébe sem jutott gondolkozni, hogy ezzel magának mennyit árt. Az a lényeg, hogy Black megbűnhődjön a tettéért... Az már nem számít hogy vele mi lesz És, ha rajta múlik, Black bizony meg fog bűnhődni...
Ismét összeszedte minden erejét, és nagy nehézségek árán felülkerekedett Blacken. Gyorsan, kihasználva, hogy most "ő van felül", belekapott a saját oldalába, jó adag bőrt és szőrt is kitépve. Csakhogy a fájdalmat Ghosty is érezte, és már-már beleőrült, olyannyira fájt. De nem adta fel. Ismét beleharapott magába, s érezte, ahogy a meleg vér végigcsorog az oldalán. De ez nem volt elég...
Eszébe jutott Black régebbi akciója. Felpattant, és rohanni kezdett az egyik fa felé, de most nem fékezett be, hanem teljes sebességgel nekirohant...
A fájdalomból ítélve agyrázkódást kapott. Megpróbált feltápászkodni, de csak a harmadszori próbálkozására sikerült. Szemei előtt a már jól ismert színes foltok indiántáncot jártak, s olyannyira szédült, hogy azt se tudta, merre van a fent és a lent. Közben érezte, hogy Black szelleme lázongani kezd ott belül. Gyorsan, meg kell tennie, mielőtt ismét a gyilkos macska irányítja a testet...
Utolsó erejével felkapaszkodott a fa tetejére - ez már alig ment neki, egyrészt, mert a fájdalom olyan szinten elviselhetetlen volt, hogy Ghosty csodálkozott, miért nem ájult eddig el, másrészt pedig Black egyre inkább kezdte birtokba venni a testét. Az utolsó pár métert alig tudta megtenni.
Most jön a legnehezebb rész. Le kell ugrania a fáról... És nem talpra érkezni...
Vett egy nagy levegőt... És ugrott...
Zuhanás közben érezte, hogy Black megpróbálja talppal lefelé fordítani a testet... Nem engedheti... Meg kell halnia... Minden erejével azon volt, hogy ne forduljon meg...
Utána már - semmi... |
A harag tombolt benne, és ezáltal képes volt annyi erőt összegyűjtenie, hogy legyűrje Blacket. Ugyan ott mocorgott a testében, de akárhányszor próbálta átvenni az irányítást ő visszalökte. Ám amikor megállt egy pillanatra is, hogy gondolkozzon a kandúr kihasználta ezt. Felemelte a mancsát és egyenesen kikaparta az egyik szemét. A legrosszabb pedig az egészben, hogy mindezt Ghosty is érezte. Talán a legjobb lenne ha azt tenné a gyilkosával amit ő tett vele? Vagy más módszer után kellene kutatnia? A lényeg, hogy gyorsan tegye! |
Egy pillanat erejéig teljesen tanácstalan volt. Hogyan tovább?
Aztán megérezte Blacket, - aki szintén nagyon fantáziadús nevet kapott - , jobban mondva Black szellemét. Tehát nem sikerült egészen legyűrnie, és még mindig irányítani akarja a testét! Na de majd ő megmutatja neki!
Az lesz a legjobb, ha most azonnal elkezd akciózni Blackkel, mármint Black testével.
Próbaképp elkezdett rohanni egy fa felé. És igen, működött! A fekete test pontosan úgy mozgott, ahogy ő akart, úgy feszítette meg az izmait, olyan mozdulattal rugaszkodott el. El se hitte, olyan csodálatos volt, hogy végre, végre sikerült...
Azonban csak pár pillanatig élvezhette a diadalmámort, ugyanis ekkor érezte, hogy Black szelleme is "mocorogni kezd odabent". Egyre nehezebben tudta irányítása alatt tartani a testet. Hatalmas erőfeszítés árán megpróbált megállni.
Lassult, lassult... De az utolsó pillanatban érezte, hogy Black felülkerekedik rajta, és a teste begyorsított, majd egyenesen nekirohant egy fának. Összeesett, színes foltok kavarogtak előtte... De nem szabad elveszítenie az eszméletét, akkor biztos, hogy veszítene ebben a játszmában... Lehet, hogy Black épp ezt akarja?
Érezte, hogy a teste feláll, és ismét futni kezd, de ezt nem ő idézte elő. Felül kell kerekednie rajta, még mielőtt Black szétveri a saját testét, így kiűzve Ghostyt belőle.
Minden erejét latba vetve, iszonyú erőfeszítéssel ismét lassítani kezdett. Még sosem érzett ilyen kínt. Még... még... És sikerült!
Megforult, majd egy ugrással fenn termett egy fán, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg ő irányítja-e a testet. Igen, immár azt csinált vele, amit akart, de még mindig érezte a háttérben az ellenszegülést. Mintha valami folyamatosan húzta volna le a testét, mintha súlyok lennének a testrészeire kötve, s így csak nagy nehezen tudja őket megmozdítani...
Leugrott a fáról, de ez sem sikerült olyan ruganyosan és elegánsan, mint akarta. A feje majd' szétrobbant az erőlködéstől, de ötlete sem volt, hogy hogyan tudná Blacket kiűzni a testből... Lehet, hogy fizikailag?... Például, vegyük csak Black ötletét. Elkábítja saját magát, így remélve, hogy Ghosty szelleme kiszáll belőle. De neki, Ghostynak valami mással kell próbálkoznia. Talán... spirituálisan?... Kétségbeesetten gondolkozott, de mindeközben arra is figyelnie kellett, hogy kordában tartsa az újonnan szerzett testét, ugyanis fennállt a veszélye annak, hogy Black bármelyik pillanatban átveszi az irányítást...
Ghosty testvérének igencsak furcsa látványban lehetett része... |
A feketeség, akit nevezzünk Blacknek, a látványtól azt is elfelejti, hogy mi volt eddig a szándéka. Lemészárolni Ghosty testvérét talán? De ezzel már nem törődött, hisz itt állt a macska, akit körülbelül egy héttel gyilkolt meg. A kandúr szemeiben félelem tükröződött.
-Ez lehetetlen... - Suttogta majd hátrálni kezdett. Ezt kihasználva a testvér bebújt egy közeli bokor mögé és onnan figyelte az eseményeket. Ghosty jól cselekedett. Hisz itt áll előtte a gyilkosa. Azért jött vissza, hogy megbosszulja a halálát nemde? Ez elég energiát gyújtott benne ahhoz, hogy bele tudjon költözni a testébe.
-Már egyszer megöltelek, nem okoz gondot még egyszer! - Ordította Black, felbátorodva, és nekiiramodott a szellemnek. Egymásnak ugrottak, és Ghosty jött ki győztesként. Hirtelen minden elsötétült előtte, Black teste pedig erőtlenül hullott a földre. Pár percig tartott az egész, de örökkévalóságnak tűnt. Ez az idő alatt Ghosty a lehető legtöbb érzelmet érezte együtt. Félelem, harag, szánalom, szomorúság és egy csipetnyi éhség. Mikor szemeit ismét kinyitotta a földön volt. Erősnek érezte magát, élőnek, feketének és kandúrnak. Black testében volt. A járás elsőnek gondot okozott, de megszokható. Azt viszont érezte, hogy van még itt valaki mellette, mégpedig maga Black, aki irányítani próbálja a saját testét. Nem tud sokáig ebben a helyzetben maradni, ám most cselekednie kell. Ha most akarja megbosszulni gyilkosát itt az idő! De hogyan?
(Nyugodtan engedd szabadon a fantáziádat ^^) |
A gyilkos düh egyre csak nőtt, egyre csak nőtt benne, és érezte, ahogy átveszi a józan esze fölött az irányítást. Csak most ne baltázza el! Ha most elrontja... Akkor az utolsó lehetősége is odaveszett mindörökre. Milyen lírai, de sajnos ez az igazság.
Eddig fogalma sem volt arról, hogy mit tesz, ha majd szemtől szemben áll a macskával, aki meggyilkolta, ám most világosan érezte, hogy mit kell tennie. Azt, amivel az elejétől fogva próbálkozott. Meg kell szállnia. Érezte, sőt, biztos volt benne, hogy most sikerülni fog. Ez lenne hát a titok nyitja? A düh? Az az akaraterő, amit az intenzív érzés vált ki belőle? Ezért nem sikerült eddig, akárhogyan próbálkozott?
Felállt, és lassan, úgy helyezkedve, hogy szemben legyen a gyilkossal, kisuhant a "küzdőtérre". A testvérével már egyáltalán nem törődött, nem létezett számára semmi és senki, csak ő és a gyilkos. Amint megpillantotta teljesen egészében a fekete macskát, még inkább fokozódott a dühe. Remélte, hogy a fekete macska legalább merémül tőle, nem úgy mint az a kattant macsek. Az lenn ám az elégtétel!..
Abban a másodpercben, ahogy a gyilkosa ránéz, már csinálja is. Tekintetét a tekintetébe fúrja, ezzel egyidőben elrugaszkodik, és kitöröl mindent az agyából. Olyan erősen koncentrál, mint még soha, és hagyja, hogy beleszálljon a lénybe... |
Már majdnem teljesen átlátszóan, lassan, óvatosan lopakodott tovább. Nem mintha a szellemek képesek lennének olyan zajosan közlekedni. Már csak egy lépés, már csak egy bokor választhatja el attól, hogy meglássa a gyilkosát. Ha most lenne szíve úgy ugrálna, hogy majd kiesne, és ha venne levegőt csak úgy zihálna. Magyarul, nagyon izgatott volt, ami elvárható. És mikor végre megpillantotta gyilkosát... Düh járta át a testét, fejében pedig emlékek bukkantak elő. Ott volt ő, az otromba feketeség. Látszólag teljesen átlagos volt, kivéve éles agyarait, és hatalmas termetét. Ha jobban megnézi a macska láthatja, hogy a gyilkos még sem egy halandó. A kép már tiszta volt. Ghosty az életéért küzdött, karmolt, rúgott, de nem volt elég ereje. A fekete macska elharapta a torkát, majd büszkén ment tovább. Az áldozata már nem látott és nem érzett semmit, ám még hallotta a gyilkos vérfagyasztó kacaját, mielőtt átlépett a túlvilágra. Egész létét végigjárta a düh, csak úgy tombolt. Öld meg, gyilkolj! Súgta egy kis hang a fülében. Még mielőtt bármit tehetett volna egy újabb macska lépett ki a gyilkosa takarásából. Ez ő maga Ghosty? Teljesen úgy nézett ki, de az nem lehet... Hisz már halott! Újabb emlékek haladtak át a fejében, kölyökkorától kezdve egészen mostanáig. Már mindenre emlékezett, és azt is tudta, hogy a gyilkosa most szeretett testvérét próbálja arra a sorsra juttatni, mint amiben ő most van. A düh átvette felette az irányítást. Nem volt már átlátszó, se fehér. Vörösen izzott, tettre készen, és ettől telis tele energiával. Úgy érezte bármire képes... |
[72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az élőhalott számára még most is előre való volt az éhsége csillapítása, így tudatosulva új céljával a zaj felé indult megszokott sebességével, hogy fogjon valami finom vacsorát. A bokorhoz érve, majd levei közé hajolva szembesülhetett azzal, hogy a bokor ágai egyfajta fészket alkottak az annak közepében szunnyadó kölyökkutyának. Éjfekete teste, és hegyes fülei voltak, első látásra akár farkasnak is tűnhetett, sőt még félvérnek is elment volna. De persze a földből feltámadt macskának ez jelen esetben mindegy volt. Egy ártatlan szunnyadó kis farkaskölyök, akit talán az anyja egyedül hagyott és pont neki került ide, hogy megtöltse üres hasát.
Black a fájdalomtól és a többszörös karamboltól a fával már nem tudott megfordulni a levegőben. Próbálkozott egyszer, majd végül hagyta, elengedte magát, hogy átléphessen a túlvilágra. A fekete kandúr macska teste a földbe csapódott, és nem akárhogy! Fejest ugrott a talajba ami következtében nem csak betört a koponyája, (írnám, hogy szétloccsant a feje, és a szétszállt agydarabokból még Ghosty testvérére is jutott, de olyan morbid azért nem vagyok ^^) de végleg elpusztult. A testből mindkét lélek kiszállt és ment a maga útjára. Ghosty befejezte amiért visszatért, itt az ideje, hogy örök nyugovóra térjen. Végezetül rájött, hogy nem csak azért volt rá itt szükség, hogy megölje a gyilkosát, de meg kellett akadályoznia, hogy ez a szívtelen macska több lényt is eltegyen láb alól. Köztük pedig a testvérét, akit meg kellett védenie.
