|
Témaindító hozzászólás
|
2012.07.09. 04:10 - |
A cellák, avagy a hajdani betegek nyugodt és békés szobáik. Totálisan biztonságos, hiszen egy szellem se kísért erre, mint a képen látható. A végetnemérő folyosón a számtalan szobába nézve széttört berendezést, vérfoltokat és olykor betört ablakokat lehet felfedezni. Bomlásnak indult hullákat már ritkábban. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
 A fehér macska valóban jól gondolta, Eutim nem hallott semmit abból, amit White mondott, csak rohangált továbbra is megszállottan, körbe és körbe. Látóterébe belekerült Saletino és futás közben üdvözölte is a kandúrt.
- Helló, Sal! Vigyázz azzal a nősténnyel, mert kivájja a szemedet! - mondta, de, ha a másik válaszolt is, akkor se figyelt már rá. Az előtte rohangáló árnyakra összpontosított, amik hirtelen eltűntek és csak White alakja maradt előtte. Egy pillanatig zavartan nézte, ahogy egyre közeledik a nőstényhez, nem tudva eldönteni, hogy ez most valóság-e. Mint kiderült, az valóban az igazi White volt, akiben rendesen felbukott. A macska elterült a földön, meg se moccanva. |
 - Ööö, nem nem Vájt, hanem White! - javította ki a nőstény, bár nem volt benne biztos, hogy Eutim érti, amit mond. - Nem vájom ki a szemed, mert a nevem White! W - H - I - T - E... - hirtelen elhallgatott. elsápadt, és rámeredt a rohangáló kandúrra. Már tudta, miért nem érti Eutim, és hogy miért beszél olyan hangosan. ~ Eutim süket... ~ White megborzongott. Ránézett a rohangáló bolond macskára, és hirtelen szánalmat érzett iránta. ~ Szegény Eutim. Biztosna nem épelméjű már. És süket is. Bár, nem látszik, hogy zavarná ez a fogyatékossága... ~ gondolta, ahogy elnézte a kandúrt. Egyszer az egyik barátja mondta neki, hogy általában a gyengeelméjűek boldogabbak szoktak lenni, mint az épeszűek. ~ Tökéletesen igaz ~ gondolta, és hirtelen megsajnálta Eutim-et. Épp elindult volna a kandúr felé, mikor egy másik macska ugrott be a cellába. Felugrott, és gyanakvóan nézett a jövevényre. mikor az bemutatkozott, kissé megkönnyebült, ám ami ezután következett, arra semmi sem készíthette fel a nőstényt. Saletino leült és elkezdte csonkítani magát. White szemei elkerekedtek a borzalomtól, és egészen a falig hátrált. Elméjébe betolakodott a rémkép, ahogyan Saletino az ő testét rágcsálja véresre... Ekkor azonban addig hátrált, míg bele nem került Eutim "pályájába", a kandúr pedig teljes erejéből nekirohant. White hatalmasat borult, majd felállt, ám ugyanazzal a lendülette beverte a fejét a felborult székbe. Tántorgott egy darabig, majd nekiesett a falnak, és elgondolkozott azon, hogy Eutim hány sérülést fog még neki okozni. |
 Mancsaival óvatosan lépkedett a cellákhoz vezető folyosón, már úgy ismerte, mint a mancsát. Még is szemei ide oda cikáztak a falakon, annyira fölfelé és oldalra figyelt, hogy maga elé nem. Simán bele botlott egy bomlásnak induló holttestbe, amelyre csak egy szisszenés volt a reagció. Tovább lépkedett, hallotta a nagy csapódást, de azt hitte halucinál.-Ugyan már Saletino! Ne képzelegj megint!-mondta magának, de nem nyugodott meg...sőt. Tovább ment a hang forrásába, lábai remegni kezdtek az idegességtől, míg tengerkék és zöld szemével mint ha csak az ajtókat méregette volna, elment már egy pár cella előtt. Mindeggyikben volt valami gisztustalan, a falhoz lépett mikor hangokat hallott kiszűrődni az eggyik tisztább cellából. Fölismerte Eutim hangját, így bátrabb lett. Hirtelen egy kis fuvallatot érzett magán, majd oldalra kapva a fejét egy árnyat látott elsuhanni. -Megint....itt vannak!!!!-mondta, majd egy ugrással a cellában termett, Eutim mellett. Tekintetével ismét körbe kémlelt mindent, majd megindult az ablak felé, amely be volt rácsozva. Körbe járta a szobát, majd a fehér nőstény mellé került valahogyan.-Saletino vagyok!-vetette neki oda, majd ráhelyezkedett a lepedőre, amin az előbb a koszos macska. Bőrén most meglátszottak a tűszúrás nyomai, hirtelen a szájával a mancsához kapott és rágásba kezdett, addig amíg vér nem folyt ki a sebből. Majd csak fülelt és rágcsálta tovább magát, de most már óvatosabban mindenhol addig, ameddig vér nem csöpögött belőle, közben fülét hegyezte és hallgatta a másik kettő beszélgetését. Szemei ide oda cikáztak, majd nem mindenhol árnyak suhantak el az ő szemébe. Ijesztő látvány lehetett egy külső szemlélőnek. |
- Vájt? - kérdezte vissza, hogy jól tudta-e leolvasni a nőstény szájáról a nevét. - Te lennél a kivájt szemű... nem, nem. - gondolkodik el, majd megrázza a fejét. - A szemed a helyén van. Áh, tudom! Te vájod ki mások szemét, igaz? - kérdezte önelégülten, hogy rájött a talányra, majd arcáról lefagyott az elégedett vigyor.
- Nee! Azt nem teheted! Szükségem van a szememre, különben totálisan is életképtelen leszek! - esett pánikba, majd a szobában elkezdett rohangálni. Amint elrohant White mellett, visszatolatott és elnézést kért az iménti deszkás-balesetért, mondván, hogy nem volt szándékos, majd tovább rohangált. Körbe és körbe. Elnézve a kandúrt, White-nak láthatóan semmi félnivalója nem volt ettől a furcsa macskától... |
Mikor a kandúr észrevette őt, elkezdett rohanni feléje. White ettől úgy megrémült, hogy teljesen lemerevedett, és ugyanabban a pózban maradva figyelte, ahogy a kandúr szinte kiabálva bemutatkozik, majd össze-vissza fecseg.
- Öhm... Én White vagyok - mondta óvatosan, majd lassan felegyenesedett, és hátrálni kezdett, be a szobába, hogy kitérjen Eutim szaglászó orra elől. - és igen, valódi vagyok... Legalább is azt hiszem - fejezte be motyogva. A kandúrtól kellő távolságot tartva óvatosan leült a padlóra.
- Ööö... persze én is nagyon szereteket itt le... - sajnos a kegyes hazugságot már nem tudta befejezni White, mivel Eutim rácsapott az egyik deszkára, ettől pedig a White felé eső vége felcsapódott, és jól pofán csapta a nőstényt. White hátratántorodott, és dülöngélve rázta a fejét, hogy eltűnjenek szeme elől azok a nagy lila karikák... Mikor újra tisztán látott, zúgó fejjel nagy nehezen ráfókuszált Eutimra,
- Aha... - nyögte elhaló hangon - majd vigyzni fogok. |
A kandúr elkezdett hunyorogni, hogy jobban lássa az árnynak hitt valamit. Kezdte kivenni a nőstény körvonalait és lassan meggyőződött róla, hogy az valóban egy létező személy, nem a képzelete szüleménye. Felpattant és odarohant hozzá, hogy leüljön vele szemben.
- Szia, Eutim vagyok, Mental, a tulajdonos testvére! Nem klassz? Téged hogy hívnak? - kérdezte, miközben közelebb hajolt hozzá, hogy megszaglássza, de tekintetét nem vette le a másik arcáról egy pillanatra se. - Tényleg valódi vagy! Tök király! Nem sokan szoktak erre járni... - mondta szomorkodva, lehajtott fülekkel, majd hirtelen felcsapta őket és újra mosolyogni kezdett. - Pedig nem is tudjátok milyen nagyszerű hely ez! Én nagyon szeretem! Hát te? Nem tűnsz túl magabiztosnak. Pedig egy csepp félnivalód sincs, itt nem történhet semmi baj! - mondta, majd nyomatékosításképp dobbantott mellső mancsával egyet a padlón, mire a deszkának, amire ráütött, mérleghinta-elvszerűen, a másik vége felcsapódott. (fogjuk rá, hogy fapadló van. :P )
- Hát... - vetett egy pillantást művére - Azért jobb, ha vigyázol... - nézett fel újra a másikra, zavart vigyorral. |
Óvatosan osont végig a kihalt folyosókon, fejét riadtan kapkodta ide-oda. Igaz, nem hallott hangokat, mégis úgy érezte, minden sarokból figyeli valaki. Tapancsai halk neszezése a csöndes folyosókon dübörgésnek tűnt, legalábbis a nőstény fülében. Mikor elhaladt egy szoba mellett, ijedten konstatálta, hogy ebből a szobából tényleg hangok szűrődnek ki. Odakapta fejét, és hatalmas azúrkék szemeivel belebámult a szobába, melyben - a többivel ellentétben - nem mutatkoztak a totális pusztítás jelei. White szemében azonban ez a szoba sem volt szebb a többinél. A nőstény minden szobát, minden helyisgét gyűlölt itt, egyáltalán, az egész intézetet gyűlölte.
Mikor szeme hozzászokott a homályhoz, észrevett egy vézna macskát, aki egy lepedőn ült. White félt tőle. A macskán látszott, hogy nem normális, ráadásul ápolatlan külseje még inkább megriasztotta White-ot, pedig már igazán hozzászokhatott volna, hiszen az intézetben rengeteg ilyen macska kószált. A nőstény kissé öszzehúzta magát, szemeit le sem véve a kandúrról, és védekező testtartást vett fel. - Ki vagy te? - kérdezte lehelethalkan, bár szinte biztos volt benne, hogy a másik macska nem hallja. |
Nem túl előnyös külsejével rohangált épp a folyosókon, mint minden egyes nap, minden egyes órájában. Így nem is csoda, hogy olyan jó kondiban volt. Mancsai dobogtak a padlón, amit persze nem hallott, de a rezgésekből érezte. Megállt egy tárva nyitott betegszoba előtt, s élettel vidám, csillogó szemekkel ment be, akár egy kölyök, mikor felfedez valami újat. De számára természetesen egyik szoba sem volt új, mindegyiket nagyon alaposan ismerte, hiszen egész nap más dolga sem volt, minthogy az intézetben járkáljon. A szoba a rendezett fajták közé volt sorolható, a tükör nem volt összetörve, csupán egy szék volt felborítva és az ágynemű szérhányva feküdt a földön. Odament az ágyneműhöz és leült a párna mellé. Épp lélegzetett vett ahhoz, hogy elkezdjen beszélni, de látóterében megmozdulni látszott valami. Felnézett és látta, hogy valaki követte. Egy alak nézett be az ajtón. Vajon megint hallucináció volt, vagy tényleg egy valóságos lénnyel áll szemben? |
A cellák, avagy a hajdani betegek nyugodt és békés szobáik. Totálisan biztonságos, hiszen egy szellem se kísért erre, mint a képen látható. A végetnemérő folyosón a számtalan szobába nézve széttört berendezést, vérfoltokat és olykor betört ablakokat lehet felfedezni. Bomlásnak indult hullákat már ritkábban. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A fehér macska valóban jól gondolta, Eutim nem hallott semmit abból, amit White mondott, csak rohangált továbbra is megszállottan, körbe és körbe. Látóterébe belekerült Saletino és futás közben üdvözölte is a kandúrt.
- Ööö, nem nem Vájt, hanem White! - javította ki a nőstény, bár nem volt benne biztos, hogy Eutim érti, amit mond. - Nem vájom ki a szemed, mert a nevem White! W - H - I - T - E... - hirtelen elhallgatott. elsápadt, és rámeredt a rohangáló kandúrra. Már tudta, miért nem érti Eutim, és hogy miért beszél olyan hangosan. ~ Eutim süket... ~ White megborzongott. Ránézett a rohangáló bolond macskára, és hirtelen szánalmat érzett iránta. ~ Szegény Eutim. Biztosna nem épelméjű már. És süket is. Bár, nem látszik, hogy zavarná ez a fogyatékossága... ~ gondolta, ahogy elnézte a kandúrt. Egyszer az egyik barátja mondta neki, hogy általában a gyengeelméjűek boldogabbak szoktak lenni, mint az épeszűek. ~ Tökéletesen igaz ~ gondolta, és hirtelen megsajnálta Eutim-et. Épp elindult volna a kandúr felé, mikor egy másik macska ugrott be a cellába. Felugrott, és gyanakvóan nézett a jövevényre. mikor az bemutatkozott, kissé megkönnyebült, ám ami ezután következett, arra semmi sem készíthette fel a nőstényt. Saletino leült és elkezdte csonkítani magát. White szemei elkerekedtek a borzalomtól, és egészen a falig hátrált. Elméjébe betolakodott a rémkép, ahogyan Saletino az ő testét rágcsálja véresre... Ekkor azonban addig hátrált, míg bele nem került Eutim "pályájába", a kandúr pedig teljes erejéből nekirohant. White hatalmasat borult, majd felállt, ám ugyanazzal a lendülette beverte a fejét a felborult székbe. Tántorgott egy darabig, majd nekiesett a falnak, és elgondolkozott azon, hogy Eutim hány sérülést fog még neki okozni.
