|
Témaindító hozzászólás
|
2012.07.13. 22:40 - |
Egy emberi körmök által szétkapart gumifalú, penésztől bűzlő apró helyiség, ahova akkor zárnak valakit, ha nem viselkedett az illető jól. Bárki álma is az lenne, hogy ide akar kerülni? Ugye nem, igaz? Úgyhogy mindenki érdekében jobb, ha elkerülöd a helyet. Az ajtó csak kivülről nyílik és könnyen bezárul. :) |
[41-22] [21-2] [1-1]
*KM*
~A kísértet csak játszott a kutyával. Ajtót nem tud nyitni, csak áthaladni rajta, ezért lehetetlen volt, hogy kinyissa. Túl messzire ment. Miután feltakaríttatta Burtal a saját kiöklendezett ebédjét, azt követelte, hogy szórakoztassa a saját maga kínzásával. Egyesek mennyire képesek, hogy kijussanak egy zárt szobából? Burt végül az életével fizetett... ~
 |
 Burt hirtelen összerezzent annak kárörvendő kacajára, majd méghátrább próbált menni, de már teljesen a falhoz volt nyomulva. Majd amikor amaz eltűnni készült hirtelen nekirohant az éppen csukott ajtónál eltűnő dobermann-hoz, de csak egy hatalmas ütközet lett a vége, s a fejét beverve esett össze.
*pár perces kábultság után*
Ismét felkelt, s erősen megrázta a fejét. De a hangokat még mindig hallotta, így hiába rázta a fejét nem tudta kiverni őket.~Akkor ez csak valódi lehet!~gondolta magában, még sem volt biztos a saját meglátásában sem.
-Akármeddig!-jelentette ki, határozottan a vajszínű kan, s barna szemeit kérlelve helyezte az ajtóra. |
*KM*
~A dobermann Burt kérésére csak elvigyorodott. A golden még nem tudhatja, hogy mibe ment bele, mikor ettől a látszólag szellemkutyától kért segítséget. Nem törődve amaz kérdésével kitolatott a szobából, és ezzel a tűz is eltűnt. Ez viszont nem a megnyugvást jelenthette. Hisz, hogyan tudna bárki is tovább, teljes nyugalomban várni, miután tudja, hogy ez a kutya itt ólálkodik. Még mielőtt kiment volna látta ahogyan Burt kiöklendezi az ebédjét, amire csak egy jó kárörvendő kacaj volt a reakciója. Ugyan az égett húst és a füstöt nem érezte, a hányása bűzét most fogja. Ami pedig még ennél is rosszabb, ismét ezek a hangok...
-Meddig mennél el, hogy kijuss innen? - Ez viszont ismerősen csengett. Mivel az előbb beszélt a hang tulajdonosával, könnyedén be is tudja azonosítani. A kutyát viszont nem látta, csak a mély, rideg hangját hallotta. ~
|
A kant elnyomta az álom, ki tudja mi okból kifolyólag. De az ébredése már annál kellemetlenebb volt, ugyanis hatalmas tűzcsóvákat látott a szeme előtt, amellyektől felugrott és próbált minél távolabb kerülni a tűztől, de az nem jött el idáig. Ami eddig mardosta hőség, eltűnt de egy annál ijesztóbb alak került elő a tázből. Burt-nak már szinte hánynia kellett a látványtól, de valahogyan sikerült vissza tartania.
-Te...te..te..kivagy?-kérdezte vissza remegő hangon, még is a morgás nem szűnt meg, amit félelemből hallatott.
-Különben is.....engem....i...i...ide hoztak!-remegte a hangja, majd farkas szemet nézett a foszló szempárral, amely furcsa módon egyáltalán nem árasztott semmilyen bűzt.
-Te mit keresel itt? És hogyan jöttél be? Vezess ki!-kérlelte az idegen kutyát, bár előbb kapna szívinkfarktust, mint sem lebratyizzon az égett bőrű kutyával....majd feltápászkodott s furcsán ismerős volt neki a kutya, így egy lépést közelebb lépett
-Olyan ismerős vagy....-jegyezte meg, bár ismét hátrálni kezdett s teljesen a falhoz nyomulva kénytelen volt elhánynia magát, igaz, hogy egy kicsi jött ki, de az is undorítóan, mert egyszerűen már nem bírta a rothadó és égő hús látványát. |
*KM*
~A nagy dörrenés után halálos csend lepte el a szobát, ami nem szűnt órákon át. Kivéve hacsak Burt el nem kezd beszélni magában, vagy talán álmában... Hisz az sincs kizárva, hogy elnyomja az álom, mialatt feszülten várnia kell, és nem tehet semmit, hogy megmentsék őt. Az viszont biztos, hogy a büntiszobában nem az éhhalál végez vele, sokkal valószínűbb egy hirtelen jövő szívinfarktus. Miután a csapdába esett golden már azt hihetné, hogy az unalom fogja megölni, rossz érzés keríti hatalmába. Egyenlőre hangokat nem észlel, viszont a szoba mintha elkezdene forrósodni. A hőmérséklet felfelé emelkedik, de mielőtt még hotdog lenne belőle, megáll egy tűrhető ponton. Ez az állapot körülbelül fél óráig tart. Ismét néma csend jön, ám percekkel később Burt szeme sarkából meg pillanat valamit. A tőle legtávolabb eső sarokban valami elkezd szikrázni, majd hirtelen lángra lobban. A tűz ugyan terjed, és végig elvágja az ajtóhoz vezető utat, a kan felé viszont már nem ér el. Az is érdekes, hogy nem áraszt iszonyú és elviselhetetlen hőt, sőt mintha a hőmérséklet ismét visszaállt volna a régibe. De talán erre Burt most nem is figyel, a lehetséges pánik miatt ami eluralkodhat rajta a magasra csapó lángok látványától. És ha ez még nem lenne elég a tűz mögött megjelenik egy alak, aki mintha dobermann bőrt öltött volna magára. Hirtelen jön, látszólag áthatolva az ajtón, mintha az nyitva lenne. Torz pofája, és két mellső mancsa látható, a többi testrésze már kívül van. Ahogy a tűz hozzáér testéről és pofájáról elkezd leégni a bőr, ami egyre gyomorforgatóbb látványt nyújt. De az égett húsnak van egyfajta elviselhetetlen szaga. Burt viszont semmit nem érez...
-Tűnj el! - Morogta a szellemkutya kísértetiesen mély hangon.
-Miért jöttél ide? - Tette fel a kérdést ugyan ilyen udvariatlan hangnemben, majd ellentmondást nem tűrően várta a korrekt választ, miközben a tűz lassan csillapodni kezdett. A szoba már nem égett, nem volt mi táplálja a tüzet(nem mintha lett volna valami oka arra, hogy feléledjen), a kutya viszont még mindig égett, külseje pedig egyre drasztikusabb látványt nyújtott. ~
|
Hirtelen becsapódott az ajtó, s hangos nyüszítésbe kezdett. Rock hangját hallotta kintről, hogy hoz segítsége.-Rendben! De siess!-kiáltotta, s az ajtót kaparta, hogy minél előbb ki tudjon szabadulni börtönéből. Hallotta a távolodó lépteket, de csak nyüszítéssel reagált mindenre. Majd bevonult egy félre eső sarokba, de már késő volt...jöttek is az árnyak! Egyre közelebb és közelebb, már morgás tört belőle elő és maga sem tudta, hogy mi történt vele, de a félelmében már az agresszivitásig jutott. Majd ezt művelte egész este, de semmi remény nem volt....így feladta, s mancsai alá húzta a fejét s csöndben várta a segítséget. Egyszer csak a hangok egyre erősödő szintje jött felé. Hirtelen fél órás csend, mialatt Burt megnyugodott valamennyire....ám ekkor ismét jöttek a hangok, de már nem annyira érthetően. Aztán ismét csend volt, s megynugtatta magát, de ekkor mikor már nem számított rosszabbra egy hatalmas dürrenés. Hangos morgás és ugatás keverékű hang jött ki a torkából, majd hirtelen ismét eldugta a fejét nem akarta látni azt, hogy mi fogja megölni. ~Megfogok halni! Megfogok halni!~egyre csak ezt hajtogatta magába. |
 A dobermann fapofával tűrte ahogy Burt körülötte szaladgál.
~Agyára ment a friss levegő. ~ Gondolta, majd ugyan olyan higgadtan, felemelt fővel lépkedett tovább. Áthaladtak pár megtébolyult macska mellett, akik csak két szemükből lestek ki, de mást igazán nem tettek. Micsoda népség! Mennyi életképtelen állat! Ajánlani is fogja Mentalnak, hogy az ilyet vessék Brutal elé... Jaj, tényleg, Brutal már nem szolgálja őket. Akkor jók lesznek reggelinek. Hisz amit a lakók nem tudnak, az nem fáj nekik.
Hosszú folyosókon áthaladva, még egy lépcsőn is felmentek mire elértek a büntiszobáik. Rock mind idáig azon gondolkodott Burt ismeri-e a büntiszobát? Ha nem, hogy fogja becsalogatni? Ha igen, hogy fogja bevonszolni oda? ~Nos akkor a nyers erőre kell hagyatkoznod Rocky! ~ Biztatta magát. A távolból már látta a szoba csíkos mintázatát. Ahogy ez szokott lenni az ajtaja tárva nyitva volt. Egy sanda pillantást vetett a goldenre, és ekkor olyan dolog történt amire nem várt. Amaz megfontolatlanul egyenesen fejjel szaladt a falnak, pontosabban fejjel a szobába. Kisebb-nagyobb rásegítéssel amint beért az ajtó becsapódott mögötte. A dobermann képén megjelent egy széles vigyor.
~Könnyebben ment mint gondoltam. ~ Letörölve képéről az öröm jeleit, átvette egy teljesen más maszkját, a rémületét. Két lábra állt, mellső mancsait a vasajtónak támasztva, így leselkedett be azon a kis ablakon, ami az ajtó tetején helyezkedett el.
-Burt hallasz engem? - Tudta, hogy a szoba nem hangszigetelt, ez mind csak játék volt, és Rock igazán jól tudott színészkedni. Miután választ kapott folytatta az előre elgondolt szövegét.
-Figyelj rám, ne pánikolj, maradj nyugodt! Elmegyek hozok segítséget, mindjárt jövök! Rendben? - Választ meg nem várva, csak egy pár pillanat hatás szüntet tartott, majd folytatta.
-Mellesleg ez egy remek hely a pihenésre. Igazán békés, nincs mitől tartanod. - Húzta szája szélét mosolyba. ~Ó Rocky, ha nem ismerném a tervedet még én is bedőlnék neked! ~ Ezzel négy lábra ereszkedett, tekintetével még utoljára körbekémlelt, majd elindult az ellenkező irányba. Sehol senki. Tökéletes! Ha Burt segélykiáltásokat hallatna csak játszaná a süketet. Végül ugyan olyan nyugodtan távozik mint ahogy érkezett.
*KM*
~Annak ellenére, hogy a nap egy perccel ezelőtt hétágra sütött, most viszont hirtelen minden elsötétedett. Mintha eddig is késő este lett volna. A kis szobát a hold, és a csillagok fénye világította meg. De mindez csak illúzió. Miután Rock már messze, talán egy másik emeleten járt, megszűnt a halálos, rosszat sugalló csend. A távolból halk motyogás hallatszott, ami egyre közeledni látszott.
-Érzek valamit onnan! - Hallatszott tisztán egy mély hang, majd körülbelül egy fél órára békés csend volt ismét. A menekülés szinte lehetetlen, így Burtnak nem volt más tennivalója mint várni a segítségre, és túlélni, hogy ép ésszel jusson ki a szobából.
-Csitt! - Újabb hangok, majd pár perces néma csend. Milyen idegölő ez az egész. Kik ezek? Mik ezek? Mit tegyek? Segítséget hívjak, vagy maradjak csöndbe? Megölnek, megkínoznak, vagy kiszabadítanak? Az is lehet, hogy a csapdába esett kutya nem gondolkodik ilyeneken, hanem hisz abban, hogy ezek a hangok csak is jövendőbeli jótevőitől származhatnak.
-Nézd meg te! - Ezek a szavak már nem hangzottak olyan érthetően mint az előzőek. Lépések hallatszottak, amik egyre hangosodtak, egyértelmű volt, hogy ez a valami a szoba felé közeledik... Majd hirtelen abbamarad, és mikor már az ember... vagy kutya azt hinné megszűnik minden rossz, egy hatalmas ütés hangja jön a kijárat felől. Mintha valaki frontálisan ütközött volna azzal a szerencsétlen ajtóval.~
|
A kan idegesen rohant végig a folyosókon Rock után, míg nem elérték a célhelyiséget. Burt semmivel sem törődve szinte beugrott az ajtón, ami pár másodpercen belül bezárult mögötte. Nyüszítést hallatott, mire elkezdett hátrálni és bebújt az eggyik sarokba. Lefeküdt és mancsaival próbálta eltakarni a fejét és a szemét, de a kíváncsisága mindig felül kerekedett rajta. És gesztenyebarna szemeivel körbe kémlelt a szobában, de hirtelen egy árny jelent meg Rock mögött.-Vigyáááz!-kiáltotta hangosan, nem érdekelte, hogy mit szól a másik, de ő maga nem mozdult hanem erős reszketésbe fogott. |
 A kan egy elégedett vigyort nyomott a pofájára, s amikor rászólt a kandúr feléje fordította fejét.-Ugyan már nyugi! Tudod, hogy sosem bántanám!-vetette oda a kandúrnak, majd elindult a szaladó macskák után s lassú léptekkel még mindig véres külsővel követte őket a menzáig.
// Armani el // |
//Mivel Dorcsu elment tegyük fel, hogy Anne kihasználva az alkalmat Monty után futott, majd elveszett... // |
Perpillanat nem foglalkozott Anneval. Csak Armanira figyelt, majd átlépve a küszöböt beleszippantott egy hatalmasat a levegőbe. Végre szabadság! Az első dolga az lesz, hogy teletömi az üres gyomrát.
-Armani... - Szólt rekedt hangon a kanra, amint az ijesztegetni kezdte barátját. Tudta, hogy a fenyegetés alaptalan, hisz ez a nagydarab kutya még nem ártott senkinek. De azt is tudta Annet hogy megviselte ez az egész. Viszont azt nem sejtette a nőstény miket is gondol ebben a szent pillanatban. Ha ránézne a cirmos tekintete elárulná egy részét, de Monty figyelme csak akkor terelődik Annera mikor már az futásnak ered. A kandúr hirtelen elé ugrik, hogy elvágja az útját, majd rácsap annak a fejére.
-Na nem! Megvagy! Kapj el ha tudsz! - Visítja el magát magas hangon, majd futásnak ered, és meg sem áll a menzáig.
//Folyt. Köv.: Menza//
 |
A kan csak tágult szemekkel figyelte a cirmos viselkedését, majd elnevette magát. ~Bolondok!~jegyezte meg magának, nem akarta megbántani sem Monty-t sem Anne-t. Bár tudta, hogy nem is beszélhetné beléjük, hisz régóta élt itt és már ismeri az ilyen elme bajos állatokat.-Hmm...Anne! Finom falatnak tűnik!-mondta mély hangján, majd megnyalta a száját és vérre szomjazó tekintettel nézett a nőstényre, de nem tudta tovább vissza folytani a nevetését, egy hatalmas kacaj hallatszódott felőle. Amire a folyosó csak visszhangzott, ami kissé félelem keltő volt mások számára.-Nyugi nyugi! Tényleg nem harapok!-mondta mosolyogva, tekintete nyugalmat és barátságot sugárzott. Majd Montyra pillantott.-Hogy kerültetek ti ide be?-szegezte neki kissé aggódóan és szigorúan a kérdést, egy kisebb megdorgáláshoz hasonlított, de még is hangja lágyan csengett. |
A nyitott ajtó látványa jelen pillanatban teljesen hidegen hagyta, mivel a nőstény jelen pillanatban csak egy dolog foglalkoztatta: Monty és ez a kutya. Ez a fenevad! Ha valaki pár órával korábban azt mondja, hogy ha kinyílik az ajtó, akkor Anne nem törődik vele, hát a nőstény kegyetlenül kiröhögte volna. Most viszont tárva-nyitva volt börtönük kijáráta, Anne viszont továbbra is lesokkolva meredt Montyra - egészen addig amíg a szörnykutya el nem indult felé. A cirmosban megállt az ütő, és azon gondolkozott, hogy most sikítson, meneküljön, vagy holtan essen össze. Azonban mielőtt dönteni tudott volna, a hatalmas dog már ott állt előtte. Anne behunyta a szemét és várta a halálos csapást, de az elmaradt. Helyette egy mély hang udvariasan bemutatkozott. A nőstény óvatosan kinyitotta a fél szemét, és meglepődve látta, hogy a mély hang a kutyához tartozik. De őt nem lehet megtéveszteni ezzel a színjátékkal! Hah! Bizonyára arra számítanak, hogy így eloszlik a gyanúja... Amikor Monty megszólalt, és mentegetni kezdte Armanit, Anne vérszomjas tekintettel meredt rá. Tudta ő, hogy a kandúr egy követ fúj ezzel a szörnyeteggel! Hát persze, bizonyára végig benne volt a buliban. Mindegy, most az a fő, hogy meglépjen.
Végre ráeszmélt, hogy a nyitott ajtó csak rá vár. Ez az! Az egyetlen menekülési útvonal! Anne felpattant, és elkezdett rohanni, ki, a fényben fürdő folyosóra. Elmúlt hát ez a szörnyű ékszaka!
Azonban ahogy elhúzott Montyr mellett, úgy érezte, mintha valami visszatartaná, egy gumiszalag, mely minél jobban távolodik, annál jobban feszül, és húzza vissza. A kandúrtól 2-3 méterre megtorpant, s megfordult. Azért lehet, hogy mégse kéne itt hagynia a kandúrt. Mi van, ha Armani átvágta Montyt, és most fel akarja falni? Jesszus, milyen kalandba keveredett... |
-Hát legyen, akkor köszönöm! - Kiáltotta boldogan, majd rögvest kifutott az ajtón. Észre se vette, hogy hogy elszaladt az idő. A nap első sugarai már a szemébe sütöttek.
-Ennyit aludtam volna? - Pillantott Anne felé. Csak ekkor vette észre, hogy a nőstény milyen állapotban van. Monty a küszöbre tette a lábát, de nincs az a pénz, vagy sült csirkecomb amiért ő ismét betenné ide a lábát! Hisz most újra szabad, nem akarja megint elveszteni ezt a csodálatos ajándékot!
-Ő Anne, a legeslegjobb barátom! - Emelte fel bal mellső mancsát, és a nőstény felé mutatott. Meglepetten és kérdően nézett rá, de hagyta, hogy Armani bemutatkozzon neki. Mikor az ajtó csukódni kezdett hangosan felnyávogott, hogy felhívja rá a figyelmet... Ha már a dobhártyát tépő nyikorgás nem lenne elég.
-Nyugi Anne, ő nem olyan szőrösszívű mint ahogy kinéz. - Kuncogta el magát, majd végigmérte a hatalmas dogot. Bár nem is csodálja, hogy a cirmos fél tőle. Egész eddig neki se volt szíve csücske Armani, most viszont szimpátiát érzett iránta, amiért megmentette az életét.
|
A hirtelen rohamra egyáltalán nem számított, főleg Monty-tól nem aki mindig is kerülte.-Hmm...elég lesz egy köszönöm is!-mondta neki, majd megjelent egy vigyor a pofáján.-Gyertek ki nyugodtan!-mondta nekik, majd kijebb nyitotta az ajtót. Ránézett a rémülettől sokkos álapotban lévő nőstényre.-Ki az ijedt barátnőd?-kérdezte miután kinyitotta az ajtót és arrébb állt. Közelebb lépkedett, majd lehajolt hozzá.-Üdv! Armani vagyok!-hallatszott mély hangja, majd egy hirtelen mozdulattal ismét az ajtó előtt termett hiszen az megint beakart csukódni.-Nos úgy vélem a huzat csukhatott be titeket az előbb is!-felelt egy félszeg mosollyal, Monty ismeri Armani-t és érteni fogja a kan mosolyát is, hogy egyáltalán nem a szellő volt...szerette ijesztgetni a népet, főleg a szellemekkel. |
Látta, hogy a kandúr bizalma lassan visszatér, és ettől különös módon megnyugodott, sőt, felvidult. Nem tudta, miért okoz ilyen nagy örömöt neki az, hogy Monty mégsem gyanakszik rá. Hirtelen, mint egy látomás, eszébe jutottak múltbéli események, például amikor fogócskázott Montyval (és elesett a saját lábában), vagy amikor közösen megfogták az első egerüket (utána pedig elengedték), és persze amikor birkóztak (ő pedig valamiért mindig veszített), valamint sok más közös emlék. Elmosolyodott.
Azonban hirtelen jött öröme abban a pillanatban elszállt, amint meghallotta az ajtó nyikorgását. Boldogan vigyorgó szája minden átmenet nélkül váltott a tükörképére, vagyis lefele görbülőre. Meg se hallotta Monty szavait, de amit ő akart mondani (és ami köbö ugyanaz volt, mint amit a kandúr mondott) az valahol félúton a torkában megakadt. Lemerevedett, kerekre tágult szemekkel nézett fel a fölébe tornyosuló Izére, ami... egy kutya volt! Pontosan ahogy ő mondta! Anne-nek elakat a lélegzete, és hirtelen szédülni kezdett. Mi ez? Látó lesz belőle? Azonban még mielőtt elájult volna, történt valami, amire egyáltalán nem számított. Monty odarohant a kutyához és átölelte.
Az eddigi események közül semmi sem okozott akkor sokkot, mint ez. A nőstény elakadt lélegzete most hirtelen előtört tüdrjéből és zihálni kezdett. Monty ismeri ezt a szörnykutyát? Mi van ha szövetkeztek?! Úristen! És még a kandúr gyanúsította meg Anne-t! Mikor mindvégig ő a kutya oldalán állt! Úristen!
- Úristen! - adott hangot visítva gondolatainak. - Te és ő! Te és ő! Te és ő! - mást nem is tudott mondani, csak ezt a két szót. Továbbra is zihálva meredt a furcsa párosra, s hátrálni kezdett egész, adig, amíg neki nem ütközött a falnak. Ezek ketten most végeznek vele! Meg fog halni! |
Oktalan gyanakvása lassan eltűnni látszott. Mit is gondolt, talán egy merényletbe csöppent, ahol Anne és az az izé szövetkeztek? Ez lehetetlen, hisz... Gondolatmenetét az ajtó nyikorgása szakította meg. Montyra halál félelem tört, szaporán kapkodta a levegőt.
-Anne segíts, ments meg, védj meg kérlek... kérlek... - Suttogta bajtársának szüntelenül, miközben teljesen a sarokba tolatott. Most eljött értük az az izé, akitől eddig annyira rettegett. Az ajtó lassan nyitódott, Montyt pedig a szívbaj kerülgette. Behunyta szemeit, hátha ez is csak egy álom, ám mikor kíváncsiságtól fűtve újra kinyitotta nem Izét látta maga előtt, hanem egy hatalmas dög... pardon dogot, aki még ismerősnek is tűnt. Egy hatalmas kő, ugyan már! Hegy esett le a szívéről. Amint megpillantotta Armanit felugrott és egyenesen a hosszú, mellső lábának támadt.
-Ó Armani! Úgy örülök neked! Valaki bezárt minket ide teljes tévedésből, nem is tudod mennyi kínt kellett átélnünk! - Ölelte át a kan lábát egyik mancsával, majd fejét is hozzádörgölte.
-Mostantól örök hálával tartozom neked! A szolgád leszek, csak vigyél ki innen! - Nézett fel rá megviselt, kiscica szemekkel.
|
Teljes nyugodtsággal lépkedett a büntiszoba felőli folyosón, sóvárogva nézte a falakat. Hosszúkás körmei koppantak a padló vékony csempéjén, még emlékezett rá mikor erre sétált Monty-val. Néha néha megnyalta a száját, bár a vér még így sem akart eltűnni a képéről, éppen nemrég lakott jól egy elmebajos nyúllal, aki szökni akart. Úgy járt kelt az intézetben, mint ha az még most sem lenne leégve, menése büszke volt és kihúzta magát. Hirtelen fülét a büntiszoba felé mozdította, ahonnan hangok szűrődését vette ki. Elősször nem hitt a fülének, de kíváncsisága ismét győzedelmeskedett és elindult a szoba irányába. Szájából véres nyál csöpögött, míg mellső mancsai véresek voltak. Szája tátva volt és lihegett, röviden eléggé félelmet keltő hangokat keltett és külseje sem volt az a túl bíztató. Meg állt a szoba előtt, majd orrát ledugva szagmintákat vett, ami két macskától jött. A vért most már lenyalta a pofájáról, sikeresen, majd felágaskodott két hátsó lábára, az eggyik melssőjével pedig a kilincsre. Így súllyával sikeresen lehúzva és kinyitva az ajtót, majd leugrott és oldalával bejjebb tolta azt, pontosabban a bentieknek kinyitva. Éppen hogy csak nyitotta ki, fejével és mellső végtagjaival úgy állt meg az ajtóban, hogy ne tudjanak menekülni. Méretéhez foghatóan átugrani sem nagyon tudják, majd tekintete két fekvő macskára vándorolt. -Nézzenek oda, egy gerlice pár!-vetette oda ridegen a két macskának, majd útjukat állva az ajtóból nézte őket tovább és figyelte a reagciójukat. |
Monty pofáján mintha félelem tükröződött volna. Vajon ennyire megrémítette a beszámolója? Anne egy kis lelkiismeret-furdalást érzett, amiért így megrémítette a kandúrt. De hát jobb félni, mint megijedni, és így talán fel tudnak készülni az esetleges kellemetlen meglepetésekre. Monty azonban hamar visszanyerte magabiztosságát, és előadta elméletét, miszerint az az "izé" nem tudott bejutni.
- Hát, nem is tudom... - motyogta Anne és gondterhelten nézett a falra. Tényleg úgy festett, hogy az egyetlen út az ajtó, de hát az zárva van, tehát ott nem lehet bejönni. Anne úgy érezte megőrült...
Arra eszmélt fel, hogy Monty gyanakvóan, sőt, ellenségesen méregeti. A következő kijelentésétől pedig a nősténynek elállt a lélegzete. Tényleg, honnan tudja, hogy az a valami egy kutya? És mégis - teljesen biztos volt benne, hogy az a szörny egy kutya. De honnan tudja?!
- Nem tudom... - nyögte ki kétségbeesetten. Összeszorította a szemeit, és felidézte magában a vörös szempárt. Olyan élesen látta maga előtt, mintha az az "izé" - ahogy Monty nevezte - itt lett volna velük a szobában. És ismét érezte - érezte a bizonyosságot, hogy a vörös szempár egy kutyához tartozik.
- Nem tudom - ismételte, majd felpattantak a szemei, és rábámult a kandúrra. - ,de biztos vagyok benne, hogy az egy kutya... - kétségbeesetten, már-már rémülten meredt Montyra. - Fogalmam sincs, hogy honnan tudom, de tudom... - megrázta a fejét. Ostobaság! Nem bízhat ilyen vakon a puszta megérzéseiben... De ez mégse volt megérzés, tudta jól. Ezt nem a saját gondolata, ezt mintha valaki kívülálló súgta volna a fülébe... |
Monty szinte az egész estét végigaludta, és ez idő alatt Anne ébren maradt és őrizte. Ez a kandúrba olyan melegséget keltett amit eddig még aligha érzett. Hisz a barátok vigyáznak egymásra nemde? De amióta itt vannak Monty csak magával törődik, nem is figyelt bajtársára. Visszatérve a jövőbe pár percig Anne aggódó tekintetét kémlelte, majd felnézett az ajtóra.
-Nem tudom... - Nyögte ki rekedt hangon, majd végighallgatva a nőstényt erős kétely, és félelem tört elő benne. De várjunk csak!
-Ugyan Anne! Beszélsz zöldségeket! Figyelj, itt tömény fal, ezen még egy izé se tud átjutni. - Mondta teljes nyugodtsággal, majd mancsával megkopogtatta a falat, hogy bizonyítsa elméletét. Mintha már elfelejtette volna, hogy első bekerülésénél bent ijesztgették a mumusok, most teljesen meggyőzte magát arról, hogy itt nagyobb biztonságba vannak mint odakint. Ez csak egy gondolat volt, hogy megnyugtassa magát, és ne essen depresszióba, majd sikeresen el is hitette magával. Békés tekintetét viszont nem sokkal később váltotta a gyanakvó, és bizalmatlan. Közelebb sétált a cirmoshoz, körbejárta, majd mikor elé ért közel hajolt a pofájához. Irritáló tekintetét Anne szemeibe fúrta.
-Honnan tudod, hogy kutya volt? - Suttogta épp annyira érthetően, hogy Anne feltudja fogni a szavakat amiket Monty kinyög. Vérfagyasztó álma után már akkor se lepődne meg, ha cirmos barátja szövetkezne azzal az izével ellene. Vagy ki tudja, lehet, hogy sokkal rosszabb dolgokba csöppent, amit még csak else tud képzelni!
|
[41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Burt hirtelen összerezzent annak kárörvendő kacajára, majd méghátrább próbált menni, de már teljesen a falhoz volt nyomulva. Majd amikor amaz eltűnni készült hirtelen nekirohant az éppen csukott ajtónál eltűnő dobermann-hoz, de csak egy hatalmas ütközet lett a vége, s a fejét beverve esett össze.
A dobermann fapofával tűrte ahogy Burt körülötte szaladgál.
A kan egy elégedett vigyort nyomott a pofájára, s amikor rászólt a kandúr feléje fordította fejét.-Ugyan már nyugi! Tudod, hogy sosem bántanám!-vetette oda a kandúrnak, majd elindult a szaladó macskák után s lassú léptekkel még mindig véres külsővel követte őket a menzáig.
