|
Témaindító hozzászólás
|
2012.12.23. 04:12 - |
Erdőnek indul ahová beteszed a mancsod, ám ezen a rejtélyes helyen bármi megteremhet. Beleütközhetsz barlangokba, épületekbe, és ki tudja még mi vár itt rád? |
[72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
 A kutyafélék majdnem egyszerre sóhajtottak egy hatalmasat, mikor a macska elégedetten bólintott. Így sakkban tartani őket... Ráadásul pont egy macska? De nagyon úgy tűnik, legközelebb nem szabad egy rosszmájú fajtatársat se így lenézniük. Felemelte az mellső lábát és kiengedte maga alól Stefánt. Nehézkesen felállt, ugyanis a lábát ért seb még mindig fájt. Ahogy csak tudott, rohant oda bátyjához, aki örömében megnyalta a fejét.
- Menjünk innen, most már hazamehetünk. - adta ki az utasítást Ciceró, majd elindultak az ösvényre. A másik két kutya megkerülte a bokrot, nem akarták megijeszteni a macskát, hátha megint rájuk támadna. Persze könnyebben elbánnának vele, de most ki voltak merülve. Ahogy elhaladt Kasztor az ösvényen, és összefutott a pillantásuk a macskával, hangtalanul csupán ennyit mondott: Köszönjük.
És a testvéreket elnyelte az erdő.
---
Záróértékelés: Átment |
-Szép munka. Okos.-Bólintott a macska. A teste összes férgével együtt örült, hogy hátha végre megszabadul a gondolattól, hogy bármelyik percben darabokra tépheti pár farkaskölyök.
-Most pedig szépen elengedem őt. Semmi hirtelen mozdulat.-Nézett a másik szemébe, majd szép lassan, idegtépő nyugodtsággal leemelte a mellső lábát a foglyáról. Ha nem vett észre semmiféle mocorgást a bokorban, odasúgta a kutyának:
-Menj.-Majd hátrébb lépett és leült.
Majd megvárja amíg elmennek, aztán megy oda az őzhöz. Vagy akár felőle azt is vihetik, csak hagyják meg az életét. Ő azzal is borzasztóan boldog lesz. |
Az apró Stefán, ha képes lett volna rá, akkor könnyes szemekkel nézett volna testvérei után. Tényleg képesek így itt hagyni? Bár azok után, hogy így megszökött előlük és az erdőben az életüket kockáztatva keresik őt, igazán megérdemelte volna. A macska alatt már egészen kezdett hozzászokni, főleg miután végre elengedte a torkát. Persze szó se róla, minden vágya az volt, hogy lekerüljön már róla ez a bűzlő élőhalott. Amint a macskát tanulmányozta, az épp hozzáfordult és végre, most az egyszer, már majdnem kedvesen szólt hozzá. A kutya zavarában csak bólintani tudott.
- Igen, ők a legjobb testvérek... - nyüszögte meghatódva az orra alatt.
Óráknak tűnő percek teltek el - de lehet, valóban órák voltak -, mire zajok hallatszottak. Egy nagyobb testet vonszoltak a földön. Stefán izgatottságában ficánkolni kezdett, hihetetlenül örült testvéreinek. Meg is jelent Ciceró feje, amint a vadat húzta maga után. Nem volt egy túl nagydarab példány, de pár tinédzser kutyától mégse lehet egy elefántot várni. A farkas valóban egyedül volt. Letette a fűre a zsákmányt. Lihegve nézett a túszejtőre, majd öccsére és rámosolygott, üzenve: Most már minden rendben lesz.
Az őz vonszolása közben nem hallatszott, ahogy Kasztor és Edward egy közeli bokorba menekülnek, hogy, ha nem alakulna valami jól, onnan támadhassanak. |
-Vigyázz a szádra, fiú.-Javasolta Kasztornak a macska. Élvezte hogy ő van fölényben. Kicsit felengedett, újból, úgy gondolta, nincs mitől tartania. Persze még mindig biztosan fogta a kölyköt.
~Zseniális vagyok. Meghívtam magam egy jó kis lakomára. Remek!~Dicsérte magát közben. Borzasztóan büszke volt az ötletére. Bár mire nem volt az, amit ő tett... Amikor a két nagyobbik kutya elment, végre becsukhatta a száját, nem kellett a túsza nyakához tartania.
-Tudod, öcsi, szerencséd hogy ilyen okos a testvéred.-Közölte a kölyökkel, kis idővel később. Az unalom beszélt belőle, meg talán megváltozott egy kicsit így a síron túl, hiszen ha még önmaga lenne, sosem állna szóba egy kutyával. A kutyák alsóbbrendűek, buták. A macskák a királyok. |
A rangidős testvér hosszas gondolkodás bólintott egyet.
- Tehát egy őz rendel...
- Csak nem képzeled, hogy egy romlott macskának fogok vadászni? - mordult rá a másikra Kasztor, de Ciceró mit sem törődve öccsével folytatta.
- Akkor, ha biztosabbnak érzed, én egyedül fogom elszállítani a vacsorát. - jelentette ki, majd hátat fordítva elindult arra, amerre Edward várt rájuk.
- Csak nem képzeled, hogy úgy itt hagyod Stefánt? - nézett bátyja után teljes indulattal. Hogy viselkedhet ennyire hidegvérrel?
- Mást úgy sem tudunk tenni, Kasztor. - zárta le a vitát, ám megállt, és testvére fölé hajolva megragadta a grabancát és most már vele együtt indult el az ösvény felé.
- És miből gondolod, hogy nem eszi meg addig Stefánt és menekül el? - szabadult közben ki Ciceró szorításából.
- Úgy gondolom, egy szarvas ízletesebb és jóval nagyobb, mint Stefán. |
Végül már nem is izgatta, hogy mi fog történni, készült a nagy becsapódásra, hogy időben megölje a kölyköt. Ami sosem következett be. A másik kutya visszahúzta maga mellé a zakkant társát, utána magyaráztak valamit egymásnak, ami jelen pillanatban nagy ívben elkerülte a macska érdeklődését. Meglepődött. Ni ni, kutyák, ésszel. A világ nyolcadik csodája!
-Na és honnan tudjam, hogy a másik nem ugrik nekem, ahogy elengedem a kicsit?-Kérdezte gyanakvóan, közben az emlegetettet szugerálta.
Egy percre sem vette le a mancsait a kiskutyáról, nehogy elszaladjon. |
Mintha leállt volna az idő, olyan lassan történt minden. Stefán, ahogy látta a macska alól, hogy bátyja rohan felé, nem számolva azzal, hogy így akár el is vesztheti őt.
Ciceró, amint látta, hogy megindul mellette az öccse, hogy bármi gondolkodás és előrelátás nélkül is megmentse a testvérét. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen, utánavetette magát, és állkapcsát összezárta a farkánál, s visszahúzta őt maga mellé.
- Nem tehetünk mást, minthogy leszedjük a macskát Stefánról!
- De milyen áron, Kasztor?! - sziszegte. Egy pillanatig ellenségesen néztek egymásra, s mintha a levegő is szikrázott volna köztük, majd Ciceró vetett véget a marakodásnak, azzal, hogy elfordult öccsétől.
- Egyezséget ajánlunk fel neked, a testvérünkért cserébe. Levadászunk neked akár egy őzet is, csak engedd el szabadon! - tett egy lépést előre, de nem feszültek meg az izmai, látszott rajta, hogy nem fog ráugrani, úgy, ahogy az imént Kasztor tette, aki most bátyja mögött állt, de a macska nem lehetett biztos abban, hogy nem kísérli-e meg még egyszer a támadást. |
-Nem viccelek öcsi! Hátra!-Visította rekedten a macska. Szinte a szájába vette már a kölyökkutyát. Remélte hogy a forrófejű észreveszi hogy borzalmas ötlet, mert ugyan széttépheti a zombit, a kölyök vele együtt hal meg. Ráadásul csak és kizárólag az ő hibájából. A macska kész volt elcserélni a bőrét a vacsira, bármikor. Nem akart ez által a bolhafészek által másodszor is meghalni.
Kilátástalan helyzet volt az övé, ez volt az egyetlen járható út. Ha most emiatt a bolond miatt ez sem sikerül... neki lőttek. De akkor már viszi magával, akit tud. |
Ciceró rájuk talált. Látta, amint a macska elvetemülten ránehezedik öccsére, majd fenyegetőzni kezd. Aggódva nézett Kasztor felé, aki még el volt foglalva a szagok kutatásával, de egyre közelebb érve a macska szaga eljutott az ő orrába is. Majd meglátva Ciceró aggodalmas tekintetét, észrevette a túszjelenetet. Összenéztek ketten, tudták, hogy a macska gondolkodás nélkül képes beváltani az ígéretét, így nem ugorhattak rá. És vajon olyannak tűnt, aki mellett lehet egyezséget kötni? Hát, egy próbát megér... Gondolt rá Ciceró, és fordult is a macskához, hogy megbeszéljék kulturált módon a helyzetet, de Kasztor nem volt az a fajta, aki a fenekén ülve tud várni. Felborzolt szőrével, acsarogva rohant a macska felé, hogy lelökje őt Stefánról, aki kétségbe esetten kiáltotta: Ne tedd! |
A kiabálás szinte villámcsapásként érte, ami akkoriban Frankensteint életrekeltette. Na most ez inkább a vesztét jelezte. Gyorsan kellett cselekednie ha nem akarta darabokban végezni. Megpróbált rámászni a kölyökre, belemélyesztette a karmait.
~Játszunk túszosat.~Gondolta magában. Semmi jobb ötlete nem volt jelen pillanatban, és sietnie kellett. Csak most kezdett újra 'élni'.
-Lassíts, nagyfiú!-Lihegett a birkózástól kifáradva.-Elharapom a torkát ha közelebb jössz!-Fenyegetőzött. Nem volt sok esélye, elfutni semmiképp sem tudott. Talán ez bejön. Közel hajolt a kutya torkához, és közben próbálta azt a teljes súlyával a földre nyomni, ami ugyan csekély volt, az némileg segített, hogy akárhogy rágicsálta a kölyök, nem túlzottan fájt neki. |
Megpróbált minél távolabb kúszni a másiktól és minél hamarabb talpra állni, mert akkor már tudatában lehet annak, hogy több esélye van győzni. Rémülete annyira kihatott egész testére, hogy közben még kiáltani is elfelejtett. Csak akkor tette meg ezt, mikor a macska teljes erejével belevájta tompa fogait a húsába. Talán, még, ha élesek lettek volna, akkor sem fájt volna ennyire így a harapás. Nem tudott ekkor már másképp cselekedni, minthogy felkiáltson. Vagy esetleg még maradék lábaival próbálta orrba rúgni támadóját, reménykedve, hátha sikerül eltalálnia.
A távolból Ciceró, aki továbbra is a sereghajtó volt meghallott valamit. Nem volt biztos benne, hogy az erdő játszik-e vele, ugyanakkor tudta, hogy nem mehet el testvérei mellől egy szó nélkül, mert akkor akár végleg is szétválhatnak. Ugyanakkor, ha a hang tényleg Stefántól jön, akkor bajban van. És nem akart ezzel kockáztatni.
- Álljatok meg! Forduljunk vissza, úgy gondolom, elnéztünk valami felett!
- Ha el is néztünk volna, Stefán meghallott volna minket. - acsargott hátra Edward, aki közben továbbra is előre ment.
- Ha meg is hallott, miből gondolod, hogy elő jött volna? - állt Kasztor a bátyja mellé. - Forduljunk vissza, ha nem is akar velünk lenni, szüksége van ránk. - jelentette ki határozottan, majd várta Ciceró vezetését. A két rangidős visszafordult az ösvényen, míg Edward morogva ült le és onnan várt rájuk.
Ciceró gyorsabb tempóban igyekezett visszafelé, Kasztor inkább mögötte figyelt a szagokra.
- Stefán, Stefán! - közeledett a csatát vívók felé a hang. |
Egyenesen a pokol legmélyéről eredő, mély, rekedt hangján kacagni kezdett a macska. Persze még véletlenül sem állt meg, teljes sebességgel száguldott a kutya felé. Egy percig se gondolt arra, hogy az esetleg nyivákolni kezd és meghallja a három másik. Nem akarta elbizonytalanítani saját magát, talán elég messze vannak már ahhoz, hogy meghallják a segélykiáltásokat. Remélhetőleg.
Amint -, ha egyáltalán - elérhetővé vált a préda akármelyik végtagja, nem tétovázott, azonnal megpróbált lecsapni rá. Az esetben, ha nem sikerült, sem csüggedt. Tovább szaladt őrült sebességgel a finomság után.
~Hiába kéreted magad, szépségem!~Vicsorgott újra, öntelten. |
Az eb nehézkesen tápászkodott fel, nyilván beüthette valamijét, ami kicsit levett az erejéből. Megfordult, hogy megszemlélje mi a bánat lehetett az, amiben felbukott. Nos, lehet nem volt jó ötlet hátrafordulnia. Ijedten tett egy lépést hátra és úgy szemlélte a felé loholó... szaladó... sétáló zombit. Nem tudta, mitévő legyen. Szaladjon testvéreihez? Kasztorban bízhat, ő minden helyzetben megvédi és el is hinné neki, hogy egy bomladozó macska kergeti.
Már éppen is fordult volna meg, mikor saját lábában botolva meg, a földre esett. |
A macskának kipattantak a szemei, - nem, nem szó szerint estek ki a helyükről..- persze a felülés már lassabban, nehézkesebben ment a néhol teljesen szétkopott ízületei miatt. Kissé ideges lett. Mi az, hogy még pihenni se hagyják manapság a holtakat? Felháborító, komolyan, felháborító. Épp kezdett volna panaszkodni, amikor megpillantotta maga előtt, tálcán kínálva saját magát az előbbi kölyköt. Egyszerűen az ugrálni és tapsolni lett volna kedve. Ez a szerencsenapja.
Fizikailag már nem lett volna könnyű úgy szökdelni, így hát nagyon meg kellett erőltetnie magát hogy egyáltalán fel tudjon állni, hiszen még hozzá kellett szoknia a csontjainak, hogy mozgatják őket.
Szóval talpra állt és a tőle telhető hihetetlen szuper sebességgel a kutyus felé kezdett el sétálni, közben mivel nem volt mivel lenyalnia a száját, nyáladzott is, még hatásosabbá téve a zombi mivoltát. |
Amíg a macska fellélegzett végre, és egy pillanatra megállhatott, hogy újra érezze azt, hogy él, addig a körülötte a világ viszont tovább forgott. A három testvér már messzebb jár, így az addig felébredt Stefán, ki rejtőzködve húzódott meg a bokrokban most megpróbált elmenekülni, pont arra, amerre épp az őt majdnem megevő macska feküdt. Kirontott a legfiatalabb testvér a bokorból, ám nem túl nagy figyelemmel, nem véve így észre támadóját, s hiába volt neki négy lába, mégis elesett a macskában. Hasalva elterült a földön, egy puffanás kíséretében. |
Mintha egy kő esett volna le a szívéről... pedig lehet hogy csak egy kukac volt. Mindenesetre hála az égnek nem ették meg a kutyák. Ami teljesen érthetetlen, mégis kinek nem fáj a foga rá? Áh, mindig is tudta hogy furcsák ezek a kutyák.
Elnyújtotta sáros, megtépázott, néhol lyukacsos lábait. Élvezte, ahogy a friss levegő - szó szerint - átjárja az agyát, simogatja foltokban hiányzó szőrét. Ez hiányzott neki. Odalenn a járatokban még csak nyoma sem volt a levegőnek, légmozgásnak. Ami egy egykor szabad szellemű macskának azért, akármennyire is halott, természetesen hiányzik. Na meg az a sötétség. Habár alkalmazkodott, mégis tűrhetetlen volt ennyi időn át. |
Kicsodálkozva magát a vacsorája különleges nevén, gyorsan terveit és helyzetét kezdte felmérni. Ahhoz képest, amennyi ideig aludt a föld alatt, agytekervényei ( jó vicc ) meglepően gyorsan forogtak, s újabbnál újabb gondolatok, melyeket végül mind elvetett. Végül a legjobb lehetőség jutott eszébe; kihasználja testi adottságait. Végül is, a kutya nem jönne rá, hogy életben van, ilyen kinézettel.
Amilyen iramban (és halkan) csak tudott, kimászott a bokorból és próbált elmenekülni egy másikhoz.
Az erdő csöndjében a szokottnál is hangosabb volt minden egyes zaj, így a zörgő levelekre az egyik fekete kutyaféle felfigyelt,megállva hátrapillantott, hátha meglát valamit.
- Kasztor, Edward, mindjárt utánatok megyek, csak megnézek valamit! - jelentette ki Ciceró két testvérének. Edward, mintha meg sem hallotta volna, csörtetett továbbra is előre, Kasztor meg láthatóan aggodalmas arccal bólintott neki, és tovább kántálta öccse nevét.
Ciceró akkor elindult a bokor felé, ahonnan az imént a zombi macska menekült ki. A rangidős testvér, egyre közelebb érve, megérezte hősünk illataromáját.
- Ami ilyen szagot áraszt, biztos hetek óta hever itt, nem hiszem, hogy Stefán ennek a közelében bújt volna meg. - jegyezte meg magában a farkas, orrát felhúzva a szagtól. Így a kutatást letudva, visszafordult az ösvényre, és tovább ment, felkutatni testvérét.
A halott macska ezzel mondhatni meg is úszta, mert még közelébe sem jöttek, hogy ránézzenek, ami egy kicsikét felháborító volt. Mi az, hogy rá még rá se néznek?!
Akárhogy is, amint elég távol lesz a csapat, már lehet, vissza is mehet a vacsorájához, hogy elfogyassza. Jó ötlet volt rámásznia, így legalább Stefán szagát elrejthette a testvérei elől. |
~Stefán? Jézusom, meddig voltam halott? Micsoda hülye neve van szegénynek!~Futott át gyorsan az agyán (??) a gondolat. Persze nem volt ideje kiröhögni, gyorsan kellett cselekednie, vagy ezek a szörnyetegek felfalják őt. A finom, rothadó féregjárta bőrét pedig nem akarja a vásárra vinni, nem ám. Lejátszódott a fejében, hogy gyorsan átharapja a torkát a kis szerencsétlennek, aztán meglapul vele, hátha tovább megy az a három. Az azért nem tűnt jó ötletnek, mert mit tesz, ha megérzik a szagát?!
Aztán gondolt arra is, hogy hagyja a fenébe, hiszen rengeteg hal van még a vízben, és elszalad a kutyák elől, hátrahagyva az ízletes kölyökkutyát. Persze a futás már alapból keresztbehúzta a zseniális tervét, többszörösen is. Famászás, végképp nem. Talán ha halottnak tettetné magát! Ó, igen, ez zseniális.
Kapva az ötleten gyorsan (legalábbis saját meglátása szerint gyorsan) levetette magát a kölyökről, és a három másik kutyával ellentétes irányban kimászott a bokorból, a lehető legközelebb egy másikhoz. Ha nem érte el azt, akkor sem csüggedt, lefeküdt a földre és egyetlen nemlétező izmát sem mozdította. Igyekezett észrevétlen maradni. |
Amint meglátta az apró alvó testet a földön, meghallotta annak lassú és ütemes szívdobogását, a körülötte való világ mintha megszánt volna létezni. A saját fülében hallotta azt a fülbemászó ritmusosságot, amit ez az apró lény adott ki öntudatlanul is magából és hozta magára a veszélyt. A szívdobogáson túl hősünk megérezte a benne csordogáló vér zamatos ízét. Na, de vajon honnan volt tisztában arról, hogy milyen is a vér íze? Jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelte, egyedül csak azt tartotta legelőrébb valónak, hogy meg kell magának szereznie, ízlelnie kell, éreznie, hogy tudja, csodálatos minden.
Nem tétovázott, régi értékei mind eltűntek belőle. Nem törődött azzal, hogy akit most felfalni készül az egy kutya, akitől félnie kéne, no meg azzal sem, hogy ez egy védtelen kölyök. Nos igen, a természetben csak egy szabály van: Egyél vagy téged esznek meg. Nem hagyhatta elszalasztani ezt a lehetőséget, bár ez meg sem fordult a fejében. Odalépett hozzá, hogy nem túl stabil fogaival belemarjon. Épp hozzáértek volna a testhez agyarai, mikor a leszűkült világ újra kitágult, és kiáltozást hallott.
- Stefán! Stefán, hol bujkálsz? - hallatszott távolról. Pillanatok múlva a zombi macska észrevette, hogy nem csupán egy valaki keres egy bizonyos Stefán nevű társát, hanem hárman. Hangjukból ítélve nem voltak túl idősek, de kérdés, vajon pont a vacsoráját keresik? És mennyire tudnak neki ártani?
Gyorsan kellett döntenie, mert az alatta fekvő test bármelyik pillanatban felkelhet, s, ha az elordítja magát, akkor egyedül lesz négy ellen. Bárhogy számolom, nem lesz túl jó arány. |
-Nocsak, nocsak.-Mondta halkan. Aztán megnyalta... azaz megnyalta volna a száját a macska, ha még mindig meglett volna a nyelve másik fele. A torz vigyor ami a pofáján virított talán mégjobban elrondította azt. A szája szélei be voltak vágva, a rothadt, sárgás-fekete fogai kivillantak kétoldalt a grimaszától. Nehéz volt eldönteni hogy gusztustalan, vagy félelmetes volt inkább a látvány. Közelebbről szemügyre vette a szunyókáló kutyust. A pecsenye csakhogy nem a szájába repült, mégcsak kívánnia sem kellett. Ilyen jó volna az élet a halál után?
~Már régen meg kellett volna halnom!~Gondolta. Olyan ártatlan volt a kölyök, apró, tündéri. Elképesztően finom lehet a fiatal, erős, egészséges szíve. A macska nem bírta tovább visszafogni magát, pedig nem akarta hosszú ideje első vacsoráját csak úgy behabzsolni, az önuralma elveszett. Friss hús. |
[72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A kutyafélék majdnem egyszerre sóhajtottak egy hatalmasat, mikor a macska elégedetten bólintott. Így sakkban tartani őket... Ráadásul pont egy macska? De nagyon úgy tűnik, legközelebb nem szabad egy rosszmájú fajtatársat se így lenézniük. Felemelte az mellső lábát és kiengedte maga alól Stefánt. Nehézkesen felállt, ugyanis a lábát ért seb még mindig fájt. Ahogy csak tudott, rohant oda bátyjához, aki örömében megnyalta a fejét.
