Úgy tűnt, Helsinki lassan megértette, mifélék is ezek a túlvilági lelkek. S miután ezt letisztáztuk úgy döntött jobb lenne mostmár egy kis meleg, benti levegő...már amennyire melegnek nevezhető. Ugyanis odabent sem fektettek különösebb hangsúlyt arra, hogy ne fagyjanak meg a betegek, mindenesetre bent lényegesen melegebb volt mint kint; s mikor beértünk az épületbe, akkor jöttem rá, hogy valójában nekem is megártott a jeges, kinti világ. Csak éppen, már nem éreztem semmit, végtagjaim, ha ember lennék, vagy legalább a fekete szőrtől láttam volna, biztosan vörösek lennének. Kellett egy kis idő mire megéreztem a bizsergést, amikor olvadásnak indultak a lábaim. Oké, persze hogy nem fagytak meg szószerint, de kellett pár perc mire rendesen tudtam mozgatni őket. Párszor el is fogta a görcs és rángás őket, nem tudtam ezt most minek tudjam be. A hidegnek, vagy a hőn szeretett betegségemnek. Hőn szeretett? Ha már szereted is, akkor komoly bajok vannak. Oké, ismerd már fel az iróniát! Ezután Annere terelődtek a gondolataim. Neki már nem számít a hideg, a fagy, a hőség. De valahol mégsem szabad, legalábbis még nem. Viszont legalább gondtalanul átsuhanhat a falon, és nem kell milliónyi lépcsőn és folyosón átvágnia magát, mint ahogy azt mi is tettük most. A hosszú folyosó végén egy talán még annál is hosszabb, kanyargós lépcső várt ránk. Néhány répcsőfok már csak rozoga deszkákból állt, vagy még azokból sem, párnak az élei töredeztek. Megint csak visszagondoltam, mi lenne, ha ember lennék...meggyűlne a bajom a feljutással, főleg hogy már korlát sincs, s a hiányzó lépcsőfokok miatt egyre gyorsabb lenne a szívverésem; hiszen ahogy egyre feljebb jutok, annál jobban kellene vigyáznom, nehogy félrelépjek, s visszazuhanjak. Ehelyett csak könnyedén, rugalmasan vettem a semmittevő akadályokat, míg fel nem értem az emeletre. Vicces...alig jártam még errefelé. Pedig a sok kórterem és sötét, eldugott helyek tele vannak mindennel, amit ép elméjű és idegrendszerű élőlény nem szívesen látna meg. De mivel nekem már úgy is mindegy, nem okoz gondot egy kis felderítés. Vér, csotvázak, feliratok vagy szellemek? Ugyan...ha meg is halok, legalább vége lesz ennek az egésznek. De miért és halnék meg attól, hogy bemegyek egy sötét szobába? Értelmetlen. A gondolataim össze vissza kalandoztak, viszont Helsinki hangját még mindig nem hallottam. Ezért is néztem magam mögé, hátha felbukkan valahol. És igen, felkocogott, hamarosan ő is ideér. A folyosó idefenn már sokkal szélesebb, sötétebb és kísértetiesebb volt. Ablakok alig voltak, de amik voltak is, eltakarta a sűrű, kinti örökzöld növényzet. Ha jobban belegondoltam, tiszta dzsungel az egész, benne pedig egy menedékházzal, báris ha nem lenne ilyen horrorisztikus külsővel megáldva, még valaki azt hinné, valamiféle jobbfajta hajléktalanszállóba csöppent. Tehát lassan elindultam előre, s közben alaposan megvizsgáltam a falakat. A tapéta szakadozva lógott a falakon, kosz és pókhálók mindenütt. Az sötétben csak a hosszú lámpasorok nyújtottak egy kis fényt, bár talán 1-2 volt ami halványan világított, s 1-2 ami időnként felpislant. Időnként benéztem 1-1 nyitott ajtajú terembe, s pontosan olyan látvány fogadott, mint amilyenre számítottam. Beázott tető, omló vakolat, víztócsák és koszos, omlásnak induló falak. Vagy hogy omlani akarnak-e, azt nem tudhatom, de állapotukról és a lógó gerendákról és vasrudakról ítélve ők is szeretnének már örök nyugovóra térni, akárcsak az itteni betegek. Mert nyilván vannak még errefelé szellemek, vagy azok már csak az én képzeletemben léteznek? Elvégre annyian haltak meg itt, én akárcsak Anne, biztosan vannak mások is, akiknek még van egy kis dolguk. Nem mondom, nem szívesen futnék össze egy régi lakóval, hiszen ezek már tényleg nem az álmaimban kísértenek. Vagy igen? Nem, most biztosan nem álmodom...idióta. Nézz már magad elé, mindjárt nekimész annak a betegszállító kocsinak. Az utolsó pillanatban megálltam, majd pislogtam párat. Ezután szétnéztem magam körül, s arra lettem figyelmes, hogy a kocsi egy szobának az ajtaját támasztja ki. Felnéztem az ajtóra, melyen ott állt kopott betűkkel, "404-es kórterem". Vagy legalábbis valami ilyesmi. Nem sokban különbözött a többitől, viszont ha már ilyen közel kerültem hozzá, úgy döntöttem bemegyek és megvizsgálom közlebbről a dolgokat. Csak aztán, el ne gurítsa valamelyik vihogó őrült azt a kocsit, s rámzáruljon az ajó. Tessék, már paranoiás is vagy. Mennyi betegséget akarsz még összeszedni? Nem tudom...de mit érdekel? Várjunk...ki beszél? Magadba beszélsz...te senkiházi, gyáva féreg. Arcomat eltorzítottam a belső hang hallatán, s megráztam a fejem, ezzel elhessegetve azt a valamit. Nyilván csak a gondolataim játszadoznak velem, de nehogy már magamban beszéljek. Azért itt még nem tartunk Neurotic. Így inkább körbelestem a szobában. Sok-sok ágy, néhány ablak, amiken kivételesen beszűrődhetne a fény, ha nem lenne éppen este. Talán ez tűnt a legbarátságosabbnak mind közül. Vagy a legrosszabbnak? Nem is tudom...csak egy sima, régi, egykor betegeket tároló terem volt. Tároló? Elmosolyodtam magamban. Akkoriban sem foglalkozhattak jobban a betegekkel. Eltárolták őket, aztán ha kellettek 1-1 kísérletre, elővették őket, majd mosolyogva visszadugták őket a halottas házba, ha éppen nem sikerült a dolog. Mit halottas ház, nem kellett ezeknek külön halottas ház, ott van a pince és a kert, meg aztán, ki tudja mit csináltak a testekkel. Sóhajtottam egyet, meginogtattam a fejemet míg az ajtóban álltam, majd ügyesen átbújtam néhány rácson és rúdon, melyek az utamat állták, majd felugrottam egy éjjeliszekrényre. Közben véletlenül leesett néhány gyógyszeres üveg, melyek szét is törtek földetéréskor. Ha már ott voltak, lelöktem az a pár injekciós tűt is, nem kellenek azok oda, s legalább lesz egy kis helyem. Ekkor hátrapillantott ismét, hogy megnézzem, Helsinki is itt van-e velem. - Jártál már itt? - pillantottam a nőstényre, mikor felbukkant az ajtóban. - Én ritkán látogatom az emeletetet...elég sok minden van lent is, hát még itt fent, ahol annyian itthagyták a fogukat. - húzódott mosolyra a szám, majd ismét visszavedlettem a rezzenéstelen arcomat, s az ablakra néztem. Egy-két ág takarta el, de egyébként tisztán lehett látni a holdat és a csillagokat. Lehetett volna, ha nem gyülekeztek volna ide a felhők. Bár így is szép lehetett a kilátás, éppen ezért egy nagy lendülettel elrugaszkodtam és az ablakpárkányra ugrottam. Ekkor tűnt fel, hogy van egy nagyobb lyuk az üvegen. Nem is haboztam, rögtön átdugtam rajta a fejemet, majd szépen átmásztam rajta, ügyelve arra, nehogy valahol megvágjam magam. Amint kiértem egy pillanatra kifehéredhettem, s a falhoz húzódtam. Keskeny volt, nagyon is keskeny, és nem is láttam a földet odalenn. Ha világos lenne nyilván más lenne a helyzet, de a magasság akkor is érezhető lenne. Ezt az egészen mindössze pár másodperc alatt nyugtáztam, elhúzódtam a faltól, s a mélybe néztem. Jó vicc lenne leugrani innen, biztos öngyilkosság. Hát akkor rajta...hallatszott valami hörgős nevetés valahonnan. Nem, nem úgy valahonnan, valahonnan bennem. Eszembe se jutott hogy valaki a falakból, vagy mögülem volt az, az másmilyen. Tessék, mások eleve megijednek ha hangokat hallanak, én már azt is szelektálon, melyik hol, honnan, hogyan jön. ~ Agyadra ment az élet. ~ sóhajtottam magamban, majd ismételtem hátranéztem Helsinkire. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
