Alapok

Nightmare

Nem: nőstény
Kor: Felnőtt(nek néz ki)
Fajta:Vámpírmacska
User: Pepii

"Hmm... Nightmare? Szerintem aki ismeri a szó jelentését rájöhet, hogy nem egy kedves kiscicáról van szó. "

Jellemzés

Megjelenés: Akkor, egy villámgyors jellemzést a külsejéről. Alapvetően ő egy török angóra, vagy egy török van lenne, már rég volt amikor utoljára mondták neki, hogy ő most milyen macskafajta lenne. Szóval alapból egy fehér-vörös török van lenne, zöld szemekkel, és selymes hosszú bundával. De! Mivel, hogy az alapot már kb. 570 éve eldobtuk egy új, furcsa lény született, a kedves kis házicicából. Bundája alapja továbbra is fehér volt, bár manapság azt inkább nevezzük szürkésnek, nem tudom... A macskák vajon őszülnek? Mindegy, most fogjuk rá, hogy a kosztól szürke már. Valamint a vöröses részek is látszódnak még néhol, de látjátok a fekete részeket? Nos ott egy kicsit megégette a bundáját az a drága napocska. Igen, a vámpíroknak vigyázni kell vele. Szóval, a bundája meg van perzselődve, de annyira azért vigyázott rá, hogy ne kezdjen el kihullani, így csak egy kicsit meg van perzselődve. És szerintem a legérdekesebbet hagytam utoljára az egész jelenségben A gyönyörű rikitóan piros világító szemeit... Tudni illik róla, hogy egyébként csak halvány pirosan világítanak, ám amint felhúzzák (majd olvassátok egyébként ritka eset), vagy amikor éhes. Egyébként csak halvány piros, de akkor is látható, hogy igen is világít... Hát szerintem ennyi lenne a lényeges információ a külsejéről. Haladjunk tovább!

Tulajdonságok: Hmm... Nightmare? Szerintem aki ismeri a szó jelentését rájöhet, hogy nem egy kedves kiscicáról van szó. Ám ne értsük félre, nem is egy vérengző fenevadról. Nightmare valahol eme kettő között van, lehet vele társalogni, nem ugrik neki annak aki hozzászól, vagyis de. De ritka esetben, ha felidegesítették, vagy ha éhes. Nos, ebben a két állapotben nem lehet vele társalogni egyébként tökéletes beszélgető partner. A poénokon nem igen szokott nevetni, ebből általában azt szűrik le, hogy nincs humorérzéke. De van, csak maradjunk komolyak. És ne poénkodjunk a vámpírokról. Csúnya vége lesz a beszélgetésnek. Nem éppen az a magányos tipus, bár ha úgy hozza a sors örül a magánynak is, persze, annak ki ne örülne néhanapján? Szóval nem az a magányos tipus, könnyen barátkozik, de nehezen bízik meg másokban. Nehéz őt szeretni, kicsit idegesitő természete van, van akit már csak a puszta jelenléte is írritál, és mivel az itt élők nem bolondok, na jó, ez így nem teljesen igaz... Egyből leesik nekik, hogy nincs minden rendben a macskával. Világítanak a szemei? Nagy körmök, éles és nagy szemfogak. Bizony hamar megállapítják, hogy egy vámpírral van dolguk, így nehezen áll le vele bárki is beszélgetni. Ha mégis, és paranoiás is egyben az illető akkor meg főleg, hogy nem. Ők félnek tőle, pedig nem kell. Nem harap a cicuska, remélhetőleg. Térjünk vissza a jelleméhez! Ami szívén, nem az nem a száján, természetesen mindig neki kell, hogy igaza legyen, de véleményét nem minden esetben osztja meg a másikkal, ahogyan terveit és ötleteit sem. Már 6 évszázadja él, annyi pofont kapott már az élettől, hogy szinte mindent megtanult. A világon nem szabad senkiben sem megbízni, csak saját magadban, és ebben az intézetben meg főleg nem. Nem lehet tudni, talán minden második itt lakó Mental alkamazottja, vigyázni kell arra, hogy mit mondasz. Nehezen lehet megtéveszteni, átverni is szinte lehetetlen, viszont ő nagyon könnyen blöfföl, ha hazudik már meg sem látszik rajta. Bárkit bármikor félre tud vezetni, pontosan. Benne sem szabad megbízni, nem tudhatod, hogy mikor próbál meg megenni. Türelme végtelen, az évek során ezt már bizonyította, felidegesíteni nehéz, ám ha sikerült menekülj haragjától, meg lehiggadni is eléggé nehezen tud. Ha pedig egyszer már felidegesítetted, jobb esetben életben maradsz, ám örökké megjegyez magának... Ami valjuk be, nála tényleg sok időnek számít. Ebből következik, hogy nagyon nehezen felejt. Mindenre emlékszik, csak a dátumokra nem, de a történtekre igen. És csak is azért nem mesél róla szinte senkinek, mert hetekig a történeteit lehetne hallgatni. Ezért van mindig egy állsztorija, miszerint akkor halt meg amikor kigyulladt az intézet és azután lett vámpírmacska. Viszont ha erről valaki esetleges szemtanút megkérdeznénk nem tudna tanuskodni. Mert, hogy nem volt ott. Nos, mit is lehetne róla még mondani? Bátor, vakmerő, komoly, és egyben bölcs, könnyen társalog, könnyen barátkozik, bár azok nem nevezhetőek barátságnak, ugyan is nehezen bízik, bizalom nélkül pedig nincs barátság. Ami szívén, az nem a száján, véleményét, terveit, ötleteit ritka esetben mondja el bárkinek is. Egy kicsit régimódi, ám tanulja az újkori szokásokat folyamatosan. Elhihetitek, nem a Nightmare volt az első neve, csak ahogy változtak a korok az ő neve is úgy... hogy is mondjam, "fejlődött" ahogyan a korszakok. Társaságkedvelő ám a magánynak sem mond ellent, megállíthatatlan, határozott, és ilyen fomában órákig tudnám még sorolni, de kit érdekelne? Az évek során nagyon sokat változott a jellemme, így az sem kizárt, hogy ha találkozott egy hozzá hasonlóval annak idején csak bundáról és hangról ismernék meg, mert jellemről biztosan, hogy nem. Ja igen, és még egy valami. Csak akkor harcol, ha muszáj, egyébként magától még csak eszébe se jutna. Szóval, a lényeg, hogy azért vigyázz vele, ha gyengébb vagy, mint ő, már pedig ez ritka eset, mert, hogy ezek a vámpír macsekok egyenként elég gyengék... szóval, vigyázz vele, mert lehet, hogy a vele való találkozást nem éled túl. -Mert attól, hogy nem nagy az ereje a fogai, az érzékszervei, és a karmai mind-mind épek. Ha a bundája nem is...-

Élet

Történet:Emlékeztek még valami olyasmire a történelem, vagy művészettörténelem órákról, hogy az egyiptomiak mennyire tisztelték a macskákat? Bizony, náluk szentek voltak. És én az egyik leg... Nem is tudom, a legszentebb macska voltam ott, az ókori egyiptomiaknál... Na jó! Ez csak poén! Bár milyen jó lehetne ilyen szent-macska akárminek lenni. Szóval, én valamikor az 1400-as évek elején születhettem, egy Olaszországban, azon belűl, már nem emlékszem, hogy hol nem ma volt, de a lényeg, hogy egy kisvárosban. Az első és egyben utolsó gazdám egy gazdagabb kereskedő volt, na neki voltam aranyos, és hű cicuskája. I De ilyen képet ismerünk mi a macskákról? Hát, nem teljesen. Én sem voltam ám mindig kedves cica. Tulajdonképpen sorolhatnak engem a világ legrosszabb kölyök macskái közé is. Hogy miért? Egy akkoriban gazdag kereskedő azért volt gazdag, mert volt háza, nem voltak szakadtak a ruhái, és nem utolsó sorban volt egy hajója, nem... Ne jachtokra gondoljatok. Még ilyen érdekes -legalább is a mai népek számára érdekes- fa hajók voltak amiket tulajdonképpen a kormány írányított, és a szél hajtott. Nos igen, ebben az időben nem dísznek volt a hajón a kormány, nem bizony! De a lényeg az, hogy miért sorolhatnak engem a legrosszabb kölyökmacskák közé, jó persze tudom már nem vagyok kölyök, de amikor kölyök voltam rossz voltam, mindegy... Értitek! Szóval, a gazdámnak olyan hajója volt, mint amilyet a mai kalózfilmekben lehet látni, hogy, nem mégsem magyarázom. A lényeg, hogy volt a kereskedőnek egy kabinja a hajón, ami azért volt különleges mert egy gyönyörű zöld bársonyfotel volt benne. És hát, igen én is nagyon szerettem ezt a fotelt, mindig tiszta macskaszőr volt, és nem mellesleg kaparófának sem volt utolsó. És, nem dehogy, nem miattam kellett új fotelt vennie a gazdámnak a kabinjába. Viszont miután megvette nem járhattam már be oda. De ettől miért lennék én rossz macsek? Nos, a lakása függönyeit mindig szétkapartam, a hajón fogott halakból jó párat elfogyasztottam, az egereket szana-szét hagytam a lakásában, és végül egyszer amikor véletlen otthon hagyott arra jött, haza, hogy még vagy 13 macska van rajtam kívűl a lakásában. Ettől függetlenűl nagyon szeretett engem. Ám azt ő sem gondolta soha, hogy túl fogom élni őt is. Egyszer amikor már felnőtt éveimet koptattam, bizony már legalább négy és fél éves voltam, elmentem otthonról. Untam az otthon létet, és elhagyatott lakások után kutattam a városban, ahol elszórakozhatok bármikor. Ám pontosan a legjobbkor tettem ezt meg. Egy csapat kalóz berontott a kisvárosunk életébe, felgyújtották a házakat, kifosztottak mindenkit, és így tovább. Nos a gazdám szerencséje az volt, hogy megint elutazóban volt. És igen, megint otthon hagyott. Milyen dolog ez kérem-szépen? Sajnos, vagy is nem is annyira sajnos -ki ne szeretne örök életet?- felgyújtották azt a házat is amelyikben én voltam, a tűzből nem volt kiút, a halál eljött értem... Vagy mégsem? Már a nagy füst is éppen elég lett volna, megfulladni abban is meglehet, igazam van? Ám emelett a tűz is terjedt, majd szépen lassan felégetett mindent. Beleértve engem is. Érdekes volt, hamvaimra égtem, onnan pedig nehezen lehet összeállni újra macska formájába... De képes voltam rá, nem tudom hogyan, de valami csoda folytán túléltem az egészet. A hamvaimból újra összeállt egy macska alakja, és pontosan ugyan az voltam aki azelőtt. Egy kis különbséggel. A macskáknak természetesen vannak körmeik, elég élesek és nem is annyira kicsik, de ez változott, nagyobbak, értsük ezt hosszabbnak is ezzel együtt véve, és élesebbek lettek. Valamint a fogaim, szemfogaim hosszabbak lettek, és élesebbek, valamint az összes többi fogamra is teljes mértékben ez lett jellemző. És elfelejtettem valamit, az érzékszerveim, jobban láttam, messzebre, több szagot éreztem, messzebbről, és rengeteg neszt hallottam amit eddig még csak felfedezni sem véltem. Nem láttam magam, ám biztosra veszem, hogy megijesztett volna a saját látványom. Mert, én ugyan nem tudtam, de más meglátása szerint vörösen világítottak a szemeim. Szóval valami fura lény lett belőlem, és először nem tudtam, fogalmam sem volt róla, hogy vámpírmacska lettem. Viszont a gazdám reakciójára pontosan emlékszem, mivel nem tudtam, hogy a szemem is világít ezért nyugodtan visszamentem a lakásunkhoz, és amikor hazatért a gazdácskám akkor először megdörszölte a szemét, majd mégegyszer, majd megkérdezte tőle, hogy mi lett a szemeimmel, csak úgy poénból, majd felvett, és mosolyogva elkezdte simogatni a buksimat, mire én halk dorombolásba kezdtem. És nem! Nem akadt ki! Pedig ő csak egy egyszerű halandó. Ne nézze senki sem hülyének a gazdámat, bár meglehet, hogy az volt de nem! Nem történt semmi továbbra is a macskája voltam. Persze, tudom én, hogy mire vagytok kíváncsiak, hogy hogyan jöttem rá, hogy vámpírmacska lettem. Nos, amikor a hajón valamelyik éjszaka járkáltam, mármint gondolok itt a fedélzetre, az egyik ember macskája valamin megcsúszott és nekiütközött az oszlopnak, elég erőteljesen amitől szét nyílt a bőr a fején. És igen, elkezdett vérezni, mire engem megcsapott az... illat. Ezelőtt vér szagnak neveztem, mostmár ez inkább illat, mint sem szag. Szóval a macska elvesztette az eszméletét, én pedig nem tudtam uralkodni magamon, kénytelen voltam odamennni, ráharaptam a nyakára, és inni kezdtem. Igazából bárki bármit mondhat nekem, azt is hogy ez kannibalizmus, azt is, hogy a saját fajtársam vére nem olyan, mintha egy rágcsálóét szívnám, jó ez igaz, a macskáké sokkal ízletesebb. A lényeg, hogy bárki bármit mondhat erre, én azt mondom, hogyha tehetjük ott vannak a rágcsálók, vagy a kisebb madarak, mert a társunkat azért megölni mert éhesek vagyunk nem szép dolog, viszont tényleg, laktatóbb és ízletesebb, nekem elhihetitek, kóstoltam már. Azt, hogy meg mi lett a tetemmel, ott hagytam, persze látszott rajtam, hogy tiszta vér minden a szám körül, a mancsim is, és a mellkasomnál is a bundám, valamint azt is, hogy a másik macskát valami szépen megölte, de ahelyett, hogy gyanakodtak volna rám egy olyan fenevadat találtak ki, amiről még csak nem is hallottam azelőtt. De azután sem többet, mert hogy ott volt a bölcs és okos gazdám aki rám gyanakodott, de elcsitította a matrózait. Szóval igen, vámpírmacska vagyok, kóstóltam már a fajtársamat, baj? Nem hinném, előbb utóbb minden vámpírmacska életében megtörténik ugyan ez. Nem én vagyok a kivétel azzal, hogy kóstoltam már macskát, az a kivétel aki nem kóstolt, és nem is fog, mert az elvei... Hagyjuk már az elveket. Akkor hiszem, ha tényleg ott vagyok, és látom, hogy van akkora akaratereje, hogy ne tegye meg. Mondjuk nem tudom, akkor még új volt nekem ez a vámpír dolog, mostanra már kicsit tapasztaltabb vagyok benne, de egy fiatal vámpírnak az akaraterő... Na annak nincs meg. És akkor jön mindenki a manapság ismert gagyi vámpíros filmekkel, "De neki van akaratereje..." nem neki nincs, az csak egy film. Emberek és a macskáik akik hisznek ebben a hülyeségekben. Én például ember vámpírt még nem láttam... Ja, hogy a történetem? Igazatok van, vissza kéne térni rá. Szóval a gazdám halála után hosszadalmas vándorútnak néztem elébe, ami... Hmm, nem túl érdekes számotokra sem, csak mentem, és mentem, és mentem és mentem... Ugorjunk! 1767. Szeptember 17. Hahh! Látjátok, hogy emlékszem rá! Egy pontos dátum, egy pontos dátum, hogy mikor történt az amit most készülök megosztani veletek. De várjunk csak, amikor befejeztem a történetemet akkor 1460-as évek lehettek, igen ugrottam három száz évet, és ezennel hivatalosan nem számoltam a koromat, pedig azt hiszem, hogy 370 környékén lehettem már. Úristen, eddig számoltam az éveimet? Te jó isten... Mondjuk most is ki lehet számolni, rég volt már amikor születtem, de olyan 600 éves lehetek kb. Szép év, nem de? I Térjünk rá a dátumra és a történtekre. Sokan nem hallottatok erről a dologról, sőt, szerintem elfeledésbe merült az egész, mert rajtam kívűl senki élő nem maradt abban a faluban, a környékbeliek pedig féltek a "fenevadtól". Jaj, ne ne gondoljatok arra, hogy egyedűl kiírtottam egy egész falut, arra talán egy emberi vámpír képes lenne, én nem. Dehogy! Viszont tényleg történt valami, nem hiszek semmi természetfeletti lényben, na jó, én is az vagyok, szóval ez most elég nagy baromság volt, de tényleg. De abban az egyben igen. Abban biztos vagyok, hogy a chupakabrát, vagy hogy írjákot ismeritek, egy mexikói szörny aki hasonló dolgokat csinál, mint egy vámpír, csak kecskékkel teszi. Igen azt hiszem kecskéket lop, és eszik valamint kiszívja a vérüket. Vagy valami ilyesmi lehet, a lényeg, hogy őt a kecskékkel kötjük. Viszont ezt a lényt az emberekhez, és én akadályoztam meg, hogy több falut tönkretegyen! Csúcs vagyok, igaz? Egyébként témától eltérve, megtanultam ám használni a mai nyelvet, pedig régen teljese más szavakat használtak. Ha szeretnétek mesélek erről is majd nektek nagyon szívesen, de térjünk vissza a történetre. Szóval ezen a szeptemberi napon, egy érdekes szőrős lény tűnt fel, leginkább egy vérfarkashoz tudnám hasonlítani, de megint nem a gagyi vámpír filmesekhez, váá... Inkább az a varázslós izé film, amiben talán a 3. részében van egy vérfarkas, na egy olyan rusnya lénnyel találkoztam aznap. Gondolom éhes volt, és emlett mérges is, ezért szedte szét az egész falut, és biztos vagyok benne, hogy haladt volna tovább, de nem akartam, hogy ebből az izéből is legenda legyen. Még a végén a jövőbeli emberek kiakadnak, és olyan lesz számukra az izé, mint Nessi, igen a Lock-Nessi szörny. Lényeg ami lényeg, hogy barátságos lény attól eltekintve, hogy lemészárolt egy falut. Ez a drága szörnyeteg nem tudta nekem elmagyarazni, hogy miért tette, de a lényeg, hogy leállítottam és visszahúzódott az erdőbe, azóta pedig nem látta senki, legalább is nem találtam róla egyetlen feljegyzést sem. Gondolom ez azt jelentené, hogy tényleg leállt a faluk kiírtásával és kisebb zsákmányokon élt. Mondjuk, örültem neki, hogy tényleg nem lett belőle legenda, meg... A végén engem kérdezgetnének erről a macskák, "De én nem is voltam ott!" igen, biztos ezt vágnám rá. Szóval a történetemben ennyi lenne szerintem a fontos rész. Higyjétek el nekem, még órákon keresztűl tudnék mesélni, 600 év alatt rengeteg minden történt velem, a történetem elején ezek a vámpíros dolgok, részt vettem a világháborúkban, rengeteg forrafalmon vettem részt, ha akarjátok még azt is megosztom veletek amikor a nagy kolombusz kristóf visszatért az "Indiába" való útjáról, valamint azt is amikor Americo Veszpuccsi rájött, hogy az nem India volt hanem Amerika, vagy úúú. Hogy milyen "kedves" ember volt Sztálin, vagy, hogy milyen volt az amikor a nácik jöttek mentek az országokon belűl, és azt is, hogy milyen kellemes volt Svájcban töltenem az időmet amíg a Világháborúk tartottak, mert ugye ők mindig függetlenek voltak. De szerintem történetem második leglényegesebb, és egyben befolyásoló pontja az intézet. Az az 1767-es eset csak egy amolyan történet kihúzó akármi volt, mert análkül jóval rövidebb lenne az egész. De belerakhattam volna azt, hogy milyen kellemes időket éltem át Svájcban. Ja és még valami, gondolom a kapcsolataimra 600 év alatt ti is kíváncsiak vagytok. Rengeteg párom volt, az egyik kapcsolatomnak azért lett vége mert.. Hát hogy is mondja, enyhén szólva kiszívtam a párom vérét. Az ő hibája, a világító szemeimből rájöhetett volna, hogy nem éppen átlagos macska vagyok, és ne előttem mutogassa a vérző sebeit. Pedig ő csak meg akarta mondani, hogy miért késett, mert hogy harcba keveredett. Az én hibám is, de az ővé is. És még valami, a kölykök. Igen, törődő anya voltam mindig is, szerettem a kölykeimet, különös módon amelyik meghalt az természetes halált halt, szerintem ez az anyai ösztön miatt lehet, hogy nem ettem meg. Biztos vagyok benne. És összeszámolva egész életemben, 17 kölyköt hoztam világra, akiket nem fogok felsorolni, viszont vannak 3-an akik még életben vannak, de nagy valószínűséggel majd őket is túl fogom élni. Viszont ők azok akik leginkább a szívemhez nőttek. Nem dobtam el őket magamtól túl hamar, már majdnem két évesek voltak mire elváltak útjaink. Szóval ők nagyon a szívemhez nőttek. De szerintem a kapcsolataimról ennyi. Jöjjön az eddigi vége a történetemnek. Ami pedig az intézet. Szóval egy sötét, borongós nap volt amikor az intézet körülötti erdőben találtam magam. Nem mellesleg, én amúgy is éjszaka közlekedem, amint észrevettem, hogy a nap éget. Na ott vége volt az egésznek, a bundámat nem áldozom fel, így mindig csak éjszaka közlekedtem. Szóval, gondolom a környező erdő mindig teli van csapdákkal, de én ezeket kiszúrtam, viszont pont vittek el az egyik csapdából egy macskát. Egy kék szemű fóka mintás ragdoll-t. És engem is észrevettek, gyors voltam, jóval gyorsabb a kutyánál aki becsukott engem az intézetbe, de mivel nem rég hagytak el a kölykeim a fiatal macska segítséget kért, bennem volt a segítési vágy, és vissza mentem azért a ragdollért. És neki hála kaptak el engem is, mirét, mondjátok meg nekem, miért kellett törődnöm egy olyan macskával akit még csak nem is ismerek? Mi van ha örökké itt kell ragadnom, ami egy rendes macskának tök mindegy, de én addig élek amíg meg nem ölnek, természetes halált én nem halhatok! Affh, egyszer úgy is kijutok innen. Ja igen, visszamentem megmenteni erre engem is elkaptak. Helsinki! Nem vonzhatod ennyire magadhoz a bajt! Pontosan, időközben kiderült, hogy ez a ragdoll egy amnéziás macska akit Helsinkinek hívnak, vicces, ő szinte semmire én pedig mindenre emlékszem. Mindegy, mindegy, mindegy... Most a lényeg az, hogy itt poshadok ebben az intézetben ami már csak azért is borzalmas, mert már hetek óta nem ettem normális kaját. MENTAL! Enni kérek, vámpír vagyok, nem lakok jól azzal a borzalommal amit a menzán adtok, és hozzá kell tegyem azt is, hogy az egerekkel nehezen érem be, bár egy patkány. Egy pár napig kihúzom azzal. De egyszer, az életben egyszer. Tényleg adhatnátok számomra valami normális... Ételt. Most, hogy befejeztem a panaszkodásomat, és félig visszaállt a rend az agyamban. Nos, egyelőre itt vége a történetemnek, de ne aggódjatok. Párszáz év múlva újra jelentkezek. Ja, hogy ti addigra már nem fogtok élni? Sajnálatos ügy, én még mindig életben leszek. Ha-ha-ha...

Család

Apa: R.I.P
Anya: R.I.P
Testvérek: R.I.P

Pár: -
Kölykök: Duncan (kandúr) Martyn (kandúr) Hannah (nőstény) *elvállalhatóak*
Egyéb: -

Képek